Nagyszombati csend

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Szőnyi István: Sírbatétel

Miért!?!

Miért?

Ez egy kérdés volt! … Semmi válasz.

Csak a csend. A mélységes csend.

Amikor a holttesteket levették, már csak a sírók hangját lehetett hallani. Ők se igen jajgattak már, elfáradtak. A testeket elvitték. Oda, ahova előbb vagy utóbb mindenkit elvisznek. Jézust is eltemették.

Ma kétezer évvel később 2021 nagyszombatján a világjárvány és az egyéb betegségek okozta szörnyű bizonytalanságok, félelmek, szorongások és gyötrődések, sőt gyász idején érdemes megállnunk. Mit keres itt a halál köztünk az élők között? Miként viszonyuljunk a halálhoz, e nem kívánt jövevényhez, ehhez az utolsó ellenséghez?

Mit üzen a szombat csendje?

Kétféle feltámadás

Hiszek a feltámadásban. Hiszek abban, hogy eljön a pillanat, amikortól nem lesz többé könny, halál és fájdalom. Azért hiszek benne, mert Jézus Krisztus feltámadásában hiszek, aki, miután emberré lett és meghalt értünk, az Atya akaratából romolhatatlan testben támadt fel és azóta is él. Viszonyunkat a nagyszombathoz abban a hitben szemlélem, hogy Jézus ebben a feltámadásban részesíti azokat, akik belé vetik bizalmukat.

Ez a feltámadás nem azonos azzal a feltámadással, amit egyesek életmentő műtéteknek köszönhetően, halálközeli élményekből visszatérve, vagy akár a halál állapotából feltámadva – mint Lázár (Jn 11), a naini ifjú (Lk 7,11-17) vagy Jairus lánya (Mk 5) – élnek át. Ők ugyanis a maguk idejében mind újra meghalnak.

Kétféle feltámadás van tehát: Jézusé, aki ezt mondta magáról „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11,25-26) Illetve Lázáré – és a hozzá hasonlóké –, aki feltámad, majd újra meghal.

A Lázár-féle feltámadások jelentőségét egy pillanatig se akarom lebecsülni, hiszen általuk Isten az ő irgalmát fejezi ki: „meglátogatta Isten az ő népét” (Lk 7, 16). (Én is csak azért szemlélhetem az idei nagyszombat csendjét az élők közül, mert e Lázár-féle feltámadások egyik formáját magam is átéltem. Szívműtétek során ugyanis a szívsebész egyfajta mesterséges halált idéz elő. Amikor a beteg a műtétet követően onnan „visszajön”, és szíve újra verni kezd, az egy kisebb feltámadás. Életem során kétszer történt velem ilyen.) A visszaútra lépés lehetősége nagy ajándék, de még az efféle “feltámadások” sem mentesítik az embert a halandóságtól. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy a feltámadt Lázár néhány évvel vagy évtizeddel később újra meghalt, testét pedig ugyanúgy eltemették, mint először. Második temetésén nemcsak azok közül állhattak sírjánál néhányan, akik az elsőnél is jelen voltak, hanem talán azok közül is, akik feltámadásának szintén szemtanúi lehettek. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy Lázár teste másodszorra elkerülte volna a halált. Aki ebben az életben felnyitja vagy újra felnyitja a szemét, az előbb vagy utóbb megint lehunyja.

Azok a csodák, amelyek ebben az életben megtörik és felülírják a halál erejét, nem változtatnak az anyagi létbe írt öregedés törvényén bármilyen nagy erővel mutatnak is az anyagi világon túli létre, Isten keze munkájára. Pál apostol mondata, miszerint a teremtett világ „mulandóság alá vettetett” és sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését, nem arra utal, hogy bárcsak minél több templomba siető embert láthatnánk vasárnaponként az utcán, hanem arra, hogy a világ – és ez alatt az egész teremtett világ értendő – egy olyan létforma után sóvárog, amelyből végérvényesen hiányzik az elmúlás, a leépülés és a pusztulás. Mert aki testben él, az alá van vetve a mulandóságnak. Mégha e létbe be-be is tör a feltámadás fénye, a halál hozzátartozik e világ természetéhez (lásd Róm 8,19-21).

Az a feltámadás tehát, ami keresztény hitünk szerint reménységünk, nem a lázári, a halál rendjét meg nem szűntető, hanem a jézusi, amely által egyszer s mindenkorra eltöröltetik a halál (1Kor 15,26). Mindnyájan – hívők és nem hívők, sőt a teremtett világ egésze – ez után a könnyet és fájdalmat már nem tartalmazó, elmúlhatatlan élet után vágyakozik.

Amikor a gyász kiabálna

Miként illeszkedik a halál az élők közé? „Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek, hanem mi, mi áldjuk az Urat most és mindörökké.” (Zsolt 115,17-18)

Tán Isten munkájának körén belül helyezkedik el? De mit lehet igenelni a halálban? „Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak, hogy magasztaljanak téged? (Szela.) Beszélnek-e a sírban szeretetedről, hűségedről az enyészet helyén?” (Zsolt 88,11-12)

Ebben az összefüggésben van helye a nagyszombatnak. Sokáig fel se tűnt nekem ez a nap. A húsvéti ünnepek során figyelmemet a keresztfa és a temetés eseményeinek szenteltem, a nagypénteki eseményeknek, illetve még inkább a feltámadás híreinek. Húsvét dicsőséges vasárnapjának. De az, hogy a kettő között van egy nap, aminek jelentősége volna, sokáig meg se fordult bennem. A szombatra úgy tekintettem, mint valami köztes időre, ami csak az átmenetet szolgálja. Valahogy úgy néztem rá, mint egy postai küldeményben a töltelék csomagolóanyagra.

Nagyon emlékszem arra a húsvétra, amikor látásmódom megváltozott. 1996-ban történt. Azt követően, hogy megértettem, amikor Jézus szenvedett, meghalt és eltemették, majd a poklokra szállt (bármit is jelentsen ez), akkor Jézus nemcsak egy majdani haszon érdekében járta meg ezt az utat; azért, hogy akik benne hisznek, azoknak valami jót adhasson majd e tettek eredményeként, hanem azért, hogy osztozzon azok sorsában, akik a mindenkori jelenben szenvednek és farkasszemet néznek a halállal. Jézus szenvedésének értelmét tehát nemcsak egy majdani végeredmény szempontjából, visszanézve lehet tekinteni (ahogy én tettem korábban), hanem a mindenkori jelen szempontjából nézve is. Szenvedése és halála által Jézus a mi tényleges küszködéseinkbe és gyötrődésünkbe lépett bele. Életünknek azokra a megtapasztalásaira, amikben nem látunk, nem érzünk semmi jót, Jézus egy isteni bélyegzőt nyomott: hiteles. Jézus szenvedése és halála azt mutatja, hogy hétköznapi kételyeim, fájdalmaim és veszteségeim közepette is jelen van Isten, még akkor is, amikor úgy érzem elhagyott. E sötét, örömtelen megtapasztalások az isteni tevékenység körén nem esnek kívül, hanem éppen annyira részei, mint a fényes, örömteli megtapasztalások. Ez a megértés abban segített, hogy Jézus szenvedését ne csak haszonelvű módon és ezáltal egy bizonyos távolságból közelítsem meg, hanem egész közelről szemléljem azt keresve, mit jelenthet részesülni az ő szenvedéseiben.

Az említett nagyszombaton Vancouver utcáin sétáltam. Az forgott bennem, hogy Jézus meghalt és eltemették, és sok-sok évvel ezelőtt ezen a napon a tanítványok számára mindennek vége lett. Olyan érzésem volt, mint korábban temetések után, amikor az ember a temetőből távozva megdöbbenten látja, hogy minden a megszokott kerékvágásban halad tovább, az emberek vásárolnak, utaznak, történeteket mesélnek, nevetgélnek és tervezgetnek. Holott ő úgy érzi, az a világ, amit eddig ismert, véget ért. Számára már semmi sem olyan, mint régen. Akit szeretett, nincs itt. Értetlenül bámul. Kiabálni lett volna kedvem. Meg akartam volna rázni az embereket: Hát nem tudjátok? Nem értitek? Az élet ura, az élet forrása és fejedelme a sírban van! Nincs többé! Hogyan mehet hát minden tovább úgy, mintha mi sem történt volna?!! Ez a gyász órája. Persze hallgattam. Csak róttam keserűen az utcákat.

A halál tagadása

Kultúránk erőteljesen beleszól abba, hogy a halál csendje miként kapcsolódik az élet valamit is érő eseményei közé. Az antropológus Ernest Becker 1973-ban a The Denial of Death (A halál tagadása) című művében a halál tagadását úgy állítja be, mint ami az emberi lélek számára kívánatos, legalábbis egy bizonyos mértékig. Becker szerint a civilizáció nem más, mint egy védekezési mechanizmus, amit az ember azért alakított ki, hogy saját halandósága ismeretével ne kelljen szembenéznie. A nagy presztízsű Pulitzer díjjal elismert mű úgy érvel, hogy ha az ember a halandóság hatása alá kerülne, akkor ezáltal fizikai létébe szorulna, és ezzel lélektani szempontból tönkre menne. A halál bizonyos mértékű tagadása a mentális egészség előfeltétele. Az emberi lélek saját túlélése érdekében vág bele a „halhatatlanság vállalkozásába”, ez emeli őt ki a pusztán anyagi szintű létezésből. A hősiesség Becker szerint a hallhatatlanságba vetett hitre épül, ezáltal léphet túl az ember fizikai létén és találhat értelmet úgy saját életében, mint a világ nagy eseményeiben. Becker szól arról is, hogy a halál tagadásának létezik egészségtelen mértéke is, pl. amikor a halálfélelmet alkohollal, kábítószerekkel tompítjuk, vagy olyan megrögzött módon akarjuk elkerülni, hogy abba mentálisan belebetegszünk. A halálfélelem csillapításának útja lehet az is, ha a triviálissal kábítjuk önmagunkat, vagy ha a vallásosságot választva egy mennyei jutalom ígérete tesz minket hősiessé (a vallás útja Becker szerint az ész korszakában már nem meggyőző).

Bárhogy is vélekedünk Becker állításairól, az a diagnózisa figyelemre méltó, hogy kultúránkat igen nagy mértékben a halállal való szembesülés elkerülése utáni vágy határozza meg. Becker aligha túloz abban, hogy civilizációnkat arra építettük fel, hogy az elmúlástól való félelmünkkel ne kelljen szembesülni. Úgy próbálunk élni, mintha a halál nem lenne közel hozzánk. E tekintetben az emberi találékonyság valóban határtalan. A halhatatlansági projektek gyakran annak a túlélőmechanizmusnak a részei, amelynek középpontja a mulandóság tagadása.

Istenközpontúság, mint a lelki egészség kulcsa

Jézus az Isten felé fordulást látja az egészséges élet feltételének. Számára az ember akkor van a helyén, ha Isten köré építi életét. Ezen a ponton Jézus eltér kultúránk hozzáállásától. Szemében a halálfélelemnél van egy fontosabb félelem, épp ezért a halál tagadására való törekvésnél is van egy fontosabb törekvés. Ez pedig Isten igenlése. A lelki élet egészsége és ápolása középpontjában – a haláltól való félelmet se nem tagadva, se nem kívánva – az Istennel egyesülés áll, amiben Jézussal való azonosulásunk által részesülhetünk. Jézus ezért hív arra, hogy őt kövessük, és olyanok legyünk, mint ő. Jézus Krisztus narratívájába helyezkedjünk, mert abban az ő mennyei Atyja a főszereplő.

Jézus tudja, hogy életünk sérülékeny és kiszolgáltatott – saját bőrén is tapasztalta. Tudja, hogy sok mindentől tudunk félni, a haláltól is. Mégis arra hív, hogy válasszuk meg, mitől félünk leginkább: azt féljük legjobban, akinek az örök élet áll a hatalmában, azaz Istent (lásd Mt 10,28). Törékeny, kiszolgáltatott és mulandó életünk akkor kerül a helyére, ha Istennek rendeljük alá magunkat. Jézus tanítása szerint ez akkor valósulhat meg, ha ővele válunk eggyé. Ha egészen mélyen tudjuk, hogy akár élünk, akár halunk, az övéi vagyunk.

Jézus szerint a lelki egészség záloga eggyé válni vele életében és halálában – hogy eggyé lehessünk vele feltámadásában.

Mire hív hát minket nagyszombat csendje?

Minden szombat arra emlékeztet, hogy Isten egy nap megszűnt a munkájától, és megszentelte azt a napot. A zsidók számára minden szombat az elengedés napja volt.

A nagyszombat az elengedés netovábbja; a nagy elengedés napja. A 88. és a 115. zsoltár fent említett kifejezéseivel élve az „enyészet helye” és a „csend hona”. A legnagyobb lemondás ideje. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21)

A nagyszombat nem a halál diadalma, hiszen a húsvétnak nem ez a vége. A nagyszombat Annak diadalma, aki tanítványait arra hívta, hogy amint ő felvette a keresztjét, úgy vegyék fel a tanítványok is. Ezen a szombaton e hívás másként ér el hozzánk. Szembesít minket, hogy a romlandóság alá vetett emberek halálozási rátája 100 százalékos: ahogy Lázár valamikor újra meghalt, és Jézus is, aki önként vetette alá magát az emberi létnek, úgy megyünk el egyszer mi is.

A nagyszombat valóságkúra. Akik átsiklanak e nap felett, a földi élet egy nagyon is valóságos aspektusa felett hunynak szemet.
Akik már nagypénteken is csak húsvétvasárnapról tudnak beszélni, azoknak szüksége van nagyszombat gyógyszerére, mert az a valóságtól elszakadt lélek gyógyírja.

Nagyszombaton a lábunk a földre ér. Ajkunkon a közhelyek száma ritkul, s idővel teljesen el is fogy. Elhallgatunk. Megszabadulunk illúzióinktól, vallásos illúzióinktól is. Ezen a napon a magdalai Mária mellett találjuk magunkat: „elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették!” (Jn 20,13.) Az együttérzés nélküli frázisok elkopnak,
a fájdalomtól menekülő lábak elfáradnak, a keménységet védő pajzsok átszakadnak. Marad a csend. A mélységes csend.