Kilyukadt a világ – gondolatok gyászról, hitről, Istenről

Szemelvények Nicholas Wolterstorff: Korai Sirató című könyvéből

Az evangélium bizonyos részei, amelyeket mindig vigasztalónak hittem, nem vigasztaltak meg. Valami mást nyújtottak, fontosat, de vigaszt nem. Nem jelentett számomra vigaszt, amikor felhívták a figyelmemet a feltámadás reménységére. Ha megfeledkeztem volna erről a reménységről, akkor ezzel valóban fényt hoztak volna az életembe. Én azonban nem úgy gondoltam a halálra, mint valami feneketlen mélységre. Nem úgy gyászoltam, mint akinek nincs reménye. Mégis… Kilyukadt a világ. Ott, ahol eddig ő volt, immár nincs semmi. Az emlékezet, a remény, a tudás és a szeretet páratlan tárháza semmisült meg vele. Csak űr maradt utána. Egy egyedülálló látásmód töröltetett el a föld színéről. Üres helyét senki sem töltheti be. Nincs még valaki, aki pontosan azt látná, amit ő látott, aki pontosan azt tudná, amit ő tudott, arra emlékezne, amire ő emlékezett, azt szeretné, amit ő szeretett. Egy személy, egy pótolhatatlan ember halt meg. Soha senki nem fogja pontosan úgy érzékelni a világot, ahogy ő érzékelte. Soha senki nem fog úgy élni, ahogy ő élt. Bizonyos kérdéseimre most már soha nem kaphatok választ. Üresebb lett a világ. Elment belőle a fiam. Helyén soha be nem tölthető űr, üresség tátong.

Mit mondasz annak, aki szenved? Bizonyos embereknek megadatik a bölcs beszéd. Őértük mélységesen hálásak vagyunk.  Körülöttünk sok ilyen akadt. De nincs mindenki felvértezve bölcsességgel. Voltak, akik furcsa, idétlen dolgokat mondtak. Még ez is rendjén van. Nem muszáj bölcsességeket mondani. A szavaknál érthetőbben beszél a szív. Ha nem tudsz mit mondani, elég, ha annyit mondasz: „Nem tudom, mit mondhatnék. De szeretném, ha tudnátok, osztozom a gyászotokban.” Néha egy ölelés is elég. Hisz nincs az a szép szó, mely eltudná venni a fájdalmat. A szavak arra jók, hogy jelezzék: ama új nap felé tartó földi utunk során több is van, mint puszta fájdalom. E több közül pedig legnagyobb a szeretet. Adj hangot a szeretetednek! … De kérlek, ne mondd, hogy valójában nem is olyan borzalmas. Mert az! A halál rettenetes… Ha úgy gondolod a vígaszaltónak az a dolga, hogy megnyugtasson: mindent összevetve a halál nem is olyan rossz dolog, akkor nem osztozol a fájdalmamban, hanem távol tartod magad tőlem. … Ha meg akarsz vigasztalni, közel kell jönnöd. Gyere, ülj el ide mellém a gyászolók padjára!

Megváltozott a világ képe. A rózsaszínek lilára változtak, a sárgák barnára. A hegyek lankái felett kereszt magasodik. A dicséretek és a zsoltárok átrendeződtek… Valami elmúlt. Létezésem legmélyebb rétegeiben valami véget ért, befejeződött. Az életem szétvált azelőttre és azutánra. … Különösen azon a helyeken, ahol együtt voltunk, tör rám hirtelen az érzés: valami véget ért. Holott én még itt vagyok. Nekem élnem kell tovább. Újból el kell indulnom. De ez az új elindulás egészen más, mint az első volt. Akkor nem kellett ezt a terhet hordoznom, ezt a valamit, aminek vége.
Néha arra gondolok, számomra nincs többé boldogság. Nézem a múltat idéző fényképeket, és rögtön az jut eszembe: itt még boldogok voltunk. De továbbra is tudok nevetni, s ebből gyanítom, hogy még sincs egészen így. Talán a boldogság, mint életem alapérzése, szűnt meg. Helyét a bánat vette át. A bánat immár nem a sziget, hanem maga a tenger.

Nem tudom megmagyarázni. Nem tehetek mást, mint hogy megadással elszenvedem ezt a mélységes és fájdalmas titkot. Hiszek a Mindenható Atyaistenben, menny és föld teremtőjében és Jézus Krisztus feltámasztójában. Hiszem továbbá, hogy fiamat élete virágjában érte a halál. E két dolgot sehogy sem tudom összeegyeztetni. Tanácstalan vagyok. Olvastam a teodíciákat, vagyis az Isten igazságosságáról szóló érveléseket, amelyeknek az a célja, hogy az ember előtt igazolják Isten útjait. Számomra nem meggyőzőek. A legkínzóbb kérdésre, melyet valaha is feltettem, nem tudom a választ. Ne tudom, Isten miért nézte végig, amint lezuhan. Nem tudom, miért hagyta, hogy ekkora fájdalom érjen. Sejtelmem sincs róla!
C. S. Lewis, amikor a felesége haláláról írt, nyíltan haragudott Istenre. Ő, mármint Lewis, jobbat érdemelt volna, minthogy ilyen cudarul elbánjanak vele. Én nem haragszom, csak nem értem, és nagyon fáj. Sebem egy fájó kérdőjel. Voltaképpen az emberiség minden sebe egy fájó kérdőjel.

Isten szeretet. Ezért szenved. Szenvedő, bűnös világunkat szeretni szenvedés. Úgy szenvedett Isten a világért, hogy egyszülött Fiát adta oda a szenvedésre. Ki nem látja Isten szenvedését, nem látja az ő szeretetét sem. Isten szenvedő szeretet.
A szenvedés tehát ott rejtőzik a dolgok mélyén, ott, ahol értelmük van. A szenvedés nem más, mint a világ értelme. Mert a Szeretet ad értelmet a világnak. És a Szeretet szenved. A történelem Isten könnyeiben nyer értelmet.
A titok azonban titok marad. Miért nem a szenvedésmentes Szeretet jelenti a dolgok értelmét?  Miért a szenvedő Szeretet a dolgok lényege? Miért tűri Isten a saját szenvedését? Miért nem szabadul meg tőle egy szempillantás alatt azzal, hogy megszünteti a miénket?

A szenvedés egy velőtrázó „Nem!”, melyet az ember egész lényével kiált arra, ami szenvedését okozza – az idegek, a zsigerek, a mirigyek és a szív tiltakozása a fájdalom, a halál, az igazságtalanság, a csüggedés, az éhség, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság ellen. És néha, amikor a jajkiáltás csontig hatol, valami beragyogja az ember arcát, egy olyan fényesség, ami másutt csak ritkán jelenik meg: a bátorság, a szeretet, a megértés, az önzetlenség, a hit diadala ez. Ebben a ragyogásban láthatunk meg legtöbbet abból, hogy milyen az ember, amikor igazán ember.
Gyakori, habár zavarba ejtő tapasztalat, hogy a fájdalommal való ismeretségből fakadó ragyogás áldás mások számára. Hogyan becsülhetjük meg a ragyogást, miközben küzdünk az ellen, ami előidézte? Hogyan köszönhetjük meg Istennek szenvedésünk gyümölcsét, miközben arra kérjük, vegye el tőlünk? De még ennél is különösebb az, amire rájöttem: a szenvedés a szenvedő ember számára is lehet áldás. Eszembe jut egy munkatársam, aki, miután túlélt egy szívrohamot, azt mondta, semmi pénzért nem hagyta volna ki.
A szenvedés völgyében a kétségbeesés itala forr. De a jellem is itt készül. A szenvedés völgye a lélekformálás helye.
Most még összefolynak és kavarognak a dolgok. Miről ismerem fel az áldást? Miért adjak hálát, és mit sirassak? Néha bánkódjam örömöm felett, olykor meg örüljek bánatomnak? És hogyan tudok továbbra is nemet mondani fiam korai halálára, s ugyanakkor hálás lenni a lehetőségért, hogy azzá válhatok, amivé egyébként sohasem lehetnék.
Hogyan fogadjam el áldásként a szenvedést, miközben végtelenül visszatetszőnek érzem a gondolatot, hogy Isten azért rázta meg a hegyet, hogy engem jobbá tegyen?

* * * * * * *

Gyakran kérdezik, nem enyhült-e a gyász azóta, hogy mindezt megfogalmaztam. De igen. A seb behegedt, de nem tűnt el nyomtalanul. Ez így van rendjén. Ha valaki méltó volt a szeretetünkre, méltó arra is, hogy gyászoljuk. Gyászunk a szeretett személy értékéről tesz bizonyságot. Ez az érték pedig maradandó.
Ezért hát vállalom gyászomat. Nem akarok megszabadulni tőle, túljutni rajta, elfelejteni. Nem próbálom megtagadni. Amikor kérdezik tőlem: „Ki vagy? Mondj valamit magadról!”, azt felelem – nem azonnal, de nem is túl sokára –: „Olyan ember vagyok, aki elveszítette az egyik fiát.” Ez a veszteség alapvető módon meghatározza személyiségemet, nem teljes egészében, de jórészt. Beépült életem történetébe. Jóllehet küzdök azért, hogy gyászomat ne csak elviseljem, hanem a megváltás részeként vállaljam, megtagadni nem fogom, nem is tudnám. Mindig emlékezni fogok Erikre. A siratás hozzátartozik az élethez.
Egy barátom elmesélte, hogy minden gyermekének adott egy-egy példányt a Korai siratóból. – Miért? – kérdeztem. – Mert ez a könyv egy szerelmes dal – válaszolta. Megdöbbentem. Pedig igaza volt,
minden siratóének egyben egy szerelmes dal is.
Vajon eljön-e az a nap, amikor a szerelmes dal nem lesz többé siratóének?[i]


[i] Nicholas Wolterstorff a Yale Egyetem nyugalmazott filozófia-professzora, a Faith and Philosophy című folyóirat alapítója, a Keresztény Filozófusok Társaságának alapító elnöke. Öt gyermekéből a legidősebbet 25 évesen hegymászás közben halálos baleset érte Ausztriában.
A fenti szemelvények megtalálhatók: Nicholas Wolterstorff: Korai sirató, Fiam emlékére című könyvében (Harmat Kiadó, Budapest, 2012, 7-8., 42., 44-47., 61-63., 89-91., 121-122., 130-132. o.), https://www.harmat.hu/uzlet/korai-sirato-fiam-emlekere/