Puha takaró

Még nem állt készen. Vigyázott rá: Lelkének csak azt a kicsi részét engedte látszani a külvilág számára, amivel a szeretetet tudta befogadni. Eltakarta minden sebét. A régieket, az újakat és azokat is, amikről még nem is tudott. Így voltak ők ketten, Ő és a lány. Így éltek már régóta. 

Így tanult meg mosolyogni az imádságaiban ott a puha takaró alatt. És így tanulta meg szeretni önmagát és a világot. 

Azután élete felénél szépen lassan levette a takarót a lelkéről. Sebről-sebre, mondatról-mondatra, fájdalomról-fájdalomra, emberről-emberre haladtak ők ketten. Sokáig tartott. Talán túl sokáig. Többször kiáltott: “Add vissza a takarómat!” Ő pedig csak halkan szólt: “Szeretlek. Semmi baj. Menjünk tovább.”

Mígnem a legfájóbb mondatokhoz értek. Ezek a lelke mélyéig belé égtek. 

Meddig él egy mondat? Egy gyilkos szó? Jó lenne tudni…

Ezekre még nem tudott tapasztalatként, tanításként tekinteni. Itt nem használt a jó gyakorlat.

Ezekkel nem tudott megküzdeni. Belekapaszkodott a takarója csücskébe és eldöntötte: el kell mennie innen, ahol ezek a mondatok teremtek és ahol minden erre emlékezteti.

Fájt piszkosul. A megalázás, a kirekesztettség, a kudarc.

Majd az Övére gondolt. Az Ő fájdalmára, kirekesztettségére, megaláztatására. Az elhordozhatatlan és az elhordozható, a felfoghatatlan és a felfogható együtt nyomták egy pillanatra a vállát. Ez térdre kényszerítette. A puha takarója lecsúszott a földre. Felvette, leporolta, gondosan, lassan összehajtogatta. Magához ölelte, megsimogatta. Majd letette a térdeplő mellé. “Add oda neki. Nagy szüksége van rá. Csak az bánt, akit bántottak. Csak az bánt, aki fél. Csak az bánt, aki gyenge. – jutott eszébe ez a mondóka gyermekkorából.”

Sokáig várta, hogy bocsánatot kérjen tőle. Nem gőgösségből, nem büszkeségből, nem az önbecsülésének lett volna erre szüksége. Hanem a hitének. A naiv, egyszerű hitének. De már nem bírt tovább várni, így megbocsájtott. 

Aztán felállt és kiment. Elvakította és jólesően körülölelte a Napfény. Eddig nem is vette észre, hogy bent milyen hideg van és sötét. Mint ahogy azt sem, pedig nagyon gyakran járt erre, hogy az épület körül milyen tágas a tér. Ráérősen körbesétálta. Figyelte az embereket, és a kedvenc játékát játszotta: belehallgatott a beszélgetésükbe és történeteket szőtt köréjük. A sarki pékségből finom illatot hozott a szél. Vett egy kiflit. Nagy sószemekkel a tetején. És egy tejeskávét hozzá elvitelre a kedvenc könyvesbolt-kávézójában. Gyakran jött ide. Kávéért, könyvért, mosolyért, csendért, nyugalomért.

Most kintre vágyott. Leült a tér legeldugottabb szegletében egy padra. Becsukta a szemét, a fák lombjai közt bekukucskáló Napfény felé fordította az arcát és végre kimondta: Bántották és nem tudta megvédeni magát. Bántották és sem a hite sem a takarója nem védte meg őt. Bántották és ez fáj. Igazságtalanság érte. Furcsamód megkönnyebbült ezektől a mondatoktól. Eddig azt hitte, hogy csak a küzdelem és a győzelem lehet szent. Most a bukást, veszteséget, kudarcot, menekülést kezdte annak érezni. De nem volt ideje gondolkozni ezen, mert az épületnek épp kinyílt a kapuja. El akart búcsúzni tőlük. Innen a padról nézte, ahogy jönnek kifelé és hagyta, hogy peregjenek a lelkében az emlékképek az arcán pedig a könnycseppek. Gondolatban mindegyikőjüket megölelte. 

Fotó: Fülöp Lóránt

Soha többé nem ült le erre a padra. Másik kedvenc kávézója lett a város peremén.  A téren is csak akkor ment át sietve, ha elkerülhetetlen volt. Ilyenkor, ha senki nem látta, gyorsan megsimogatta az épület falait. Be csak egyszer lépett több évtized múlva. Az ajtó mellett még mindig ott volt a kopott térdeplő. Botjára támaszkodva nehézkesen letérdelt. Válláról lecsúszott a barna, vastag, puha kendő. Felvette, leporolta, gondosan összehajtogatta. Magához ölelte és megsimogatta. Egy fekete hajú, élénk, barna szemű kislány furcsán nézett rá. “Kéred? Neked adom.”- nyújtotta felé mosolyogva. A kislány először meglepődött. Tekintetével a szüleit kereste, tőlük várta a választ, de ők még bent a padban ültek lehajtott fejjel. Majd váratlanul érte nyúlt, elvette. Először őt ölelte magához, aztán a kendőt. A szülei hitték is meg nem is a történetet, amit mesélt nekik. A furcsa néniről és a kendőről, ami nélkül ezután évekig nem volt hajlandó aludni.