Hűvös volt és vaksötét. Kissé dideregtem, de kit érdekelt. Óvatosan lépkedtünk, terhünk nehéz volt. Egy méternél messzebb nem láttunk. Azt se tudtuk biztosan, megtaláljuk-e a sírt. A szelencét Mária hozta, Jézus anyja. A csendet csak tanakodásunk törte meg időnként: Merre is kell továbbmenni?
Odaértünk. Nem hittünk a szemünknek. A bejárathoz gördített kő nem volt a helyén. Jó helyen járunk, ez volna az? Jó helyen jártunk. De a sír üres volt.
Dermedten néztünk egymásra. Nem lehet igaz! Értesíteni kell a tanítványokat. A magunkkal hozott eszközöket az asszonyok lábához dobtam, és már futottam is. Péter és a másik tanítvány, akit Jézus kedvelt, percek alatt készen voltak. A sírhoz vezető utat ők is futva tették meg.
Uram, Istenem, hát nem volt elég? Az a sok gyalázat és borzalom, az a rengeteg megvetés és szenvedés, ami Jézust pénteken érte? Végül könyörültél rajta, kilehelte a lelkét és nyugalomba helyezték. Most pedig még a testét is elrabolták? Ki az, aki ilyenre képes?
A kereszt alatt álló rómaiak jutnak eszembe, különösen az a férfi, aki fennhangon azt üvöltötte: na, itt a ti királyotok! IIyen hatalmas a ti istenetek?! Pénteken mintha a halál is felujjongott volna: elnyeltem őt, hitetek fejedelmét! A főpapok is elégtételt vettek, úgy tűnt, az ég őket igazolja. És mintha Jézus maga is idejutott volna, hogy Isten is elhagyta őt! Mert tanítványai mindenképpen. A végén mégis megnyugodott, szépen halt meg. Amikor kilehelte lelkét, ezt mondta: Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet! Úgy halt meg, ahogy élt: méltósággal.
Velem úgy bánt, ahogy azelőtt senki. Ezt tudnotok kell. Ő tett önmagammá. Méltóságot adott. Egész életemben semmibe vettek. Még a tanítványok is csak úgy emlegettek: a magdalai, akiből hét ördögöt űztek ki. Jézus volt az első, aki nem úgy viszonyult hozzám, mint mindenki más, akik szükségük megelégülését látták bennem s mindenki másban. Jézus sosem nézett eszköznek. Nem ért a testemhez, és nem engedte, hogy bensőm hozzá kössem: ha hálás voltam, az Atya jóságáról beszélt. Mégis lelkemet simogatta. Amikor ő szólított, élet szállt belém. Először az ő szemében láttam magam élő léleknek, általa lettem emberré.
Senki sem szólít már Máriának úgy, ahogy ő tette; senki sem ismer úgy, ahogy ő. Senki sem szól olyan tekintéllyel, amely előtt a világ fizikai és lelki hatalmasságai hódolattal borulnak le. Vele együtt engem is eltemettek.
Mi maradt belőled Uram? Akik szerettek, most a rómaiak megtorlásától tartanak. Bármikor jöhetnek értük. Zárt ajtók mögött találkoznak. Akik üldöztek, sírodhoz katonákat rendeltek. A katonák is rettegnek, nehogy vezetőik kivégezzék őket. Mindenkit a félelem szorongat. Vannak, akik aludni sem mernek, mert mi lesz, ha reggelre holtan találják őket. A sokféle ragály közül mindennél inkább a félelemmel fertőzik egymást az emberek.
Elfelejtették szavadat, hogy inkább attól féljenek, aki életet adhat, mert az életet csak ő veheti el. Jézus jobban félte őt, az élet urát, az Atyát, mint ezt a bitorlót, a halál urát, a Sátánt. Amíg élt.
De ezen a reggelen … Jézus jelenléte mindjobban a távolba vész. Már harmadik napja, hogy megfeszítették.
Furcsa, hogy a Nap ma ugyanúgy feljött, mint korábban. Istennek is gyászolnia kéne! Miként van hát, hogy a hajnal ma is eloszlatja az éjszaka sötétjét? Van ebben valami nagy igazságtalanság. Ha belül éjszaka van, odakint hogyan lehet nappal?
Ugyanakkor vigasz is, hogy az élet akkor se áll meg, ha Jézusé igen. Különös vigasz – Isten, úgy látszik, most is Isten.
Mindez egy pillanat alatt pergett le bennem. Nem is pergett, inkább ült rajtam. Ebben a tudatban néztem, mi történik velem. János kijött a sírból. Már egész megvirradt. Én is látni akartam. Behajoltam. Ahol Jézus teste feküdt, a fejénél és a lábánál férfiak ültek. Azt kérdezték tőlem: Asszony, miért sírsz? Nem ismertek.
Hogy lehet ekkora ostobaságot kérdezni egy sírnál? Mit lehet erre felelni? Kint a kertész ugyanígy: Miért sírsz? Átfutott a fejemen: Talán ő tudja, hol lehet Jézus teste! Hátha! Megkérdeztem: Mondja, hova vitte?
Aztán visszafordultam a sírhoz – legalább a sír velem sír. Ez olyan idő, amikor a könnyek esnek jól. Aki hozzászokott a hiányhoz, annak a fájdalom könnyei ismerősebbek, mint az élet.
A választ így a hátam mögül hallottam: Mária!
Ki szólított?
Ki ismeri itt a nevem?
Ki tudja, hogy ki vagyok?
Ki az, aki így nevez?
Kinek a hangja ez?
Tudtam a választ. Ebben a pillanatban már tudtam.
Hisz erősebben szólt, mint bármilyen földrengés hangja.
Mintha megindult volna a tenger árja és átzúdult volna lelkemen. Megfordultam…
…
Rabbóni!!!