(A lenti írás az azonos című korábbi bejegyzésünk első részének folytatása)
Mit jelent ez?
A modern nyugati kultúrákban az emberi fejlődés lehetőségeibe és a technológiába vetett hit árnyékában a szenvedés úgy válik megoldandó problémává vagy zsugorodik matematikai egyenletté, hogy észre sem vesszük. Gyakran lekicsinyeljük a szenvedést, csupán átmeneti dilemmát látva benne, vagy a pozitív gondolkodás jegyében mellőzzük, mondván, aki az élet napos oldalaira összpontosít, az több energiát talál magában.
A segítőszakmák korát éljük, ami a gyógyítás-gyógyulás folyamatára – irányuljon akár a testre, a lélekre, közösségek működésére vagy ezek bármilyen kombinációjára – gyakran úgy tekint, mint az erő megnyilvánulására: a sebész keze nem remeg(het) meg és a pszichológus tudása mindig tudományos és szakszerű (kell legyen). Nehéz elviselnünk azt a magatehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, amit a szenvedés láttán átélünk.
Jézusnál egészen mást látunk. Jézus nem kicsinyli le a szenvedést, és nem is azért akar gyógyítani, hogy ne kelljen magát magatehetetlennek éreznie. Jézus érzékeny a fájdalomban élők fájdalmára. A szenvedés elkerülhetetlenségéhez sosem úgy viszonyul, mint aki „ne tudna megindulni erőtlenségeinken”, hanem úgy mint, aki „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt” (Zsid 4,15). Úgy akar kimenteni minket a szenvedésből, hogy közben bele is lép, kísér minket abban. Ezt nem önmagáért teszi, értünk lép közel hozzánk fájdalmainkban. Akár csodás módon gyógyít, akár a mennyek országáról tanít, ahol többé nem lesz sírás és jajszó, akár a megterhelt embereket hívja magához, mindezt úgy teszi, hogy osztozik a szenvedés terhének hordozásában. Mindeközben Jézus nem állítja a szenvedést középpontba, Jézus az emberi létet sosem teszi egyenlővé a fájdalommal; tudja, hogy a lét több, mint a fájdalom.
Jézus azt a lelkületet testesíti meg, melyet Isten maga fejezett ki ószövetségi népe felé, amikor így mutatta be magát: „én, az ÚR vagyok a te gyógyítód” (2Móz 15,26). Bár egy másik alkalommal Isten azt mondta Izraelnek: „Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki kezemből kimentsen” (5Móz 32,39), mégis népének fiait és lányait maga várja „szárnyai alá” gyógyulással (Mal 4,2). Jézus nyilvános szolgálata elején a zsinagógában ülők előtt a próféta szavait (Ézs 61,1–3a) felolvasva mindezt magára vonatkoztatja:
Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,
bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek.
Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, vigasztalok minden gyászolót.
Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, csüggedés helyett öröméneket.
Jézus tehát enyhíti a szenvedést, és ezt úgy teszi, hogy közben mélységesen együtt is érez a szenvedővel.
Csupán példakép vagy valóságosan Megváltó? Egy teológiai kitérő
Jézus mindebben nemcsak mintát adott tanítványainak, egy ideált felmutatva, hanem azért jött, hogy életét váltságul adja az emberért (Mk 10,45). Nemcsak arra hívta tanítványait, hogy őt követve éljék Isten országának eljövetelét, hanem megtestesülésével és kereszthalálával meg is váltotta őket, képessé téve őket arra, hogy Isten országa, Úr-sága jöjjön el bennük és köztük.
Úgy vélem, sokszor nem gondolunk bele elég mélyen a megváltás értelmébe, vagy talán jelentőségét nem merjük egészen komolyan venni. Amikor mi, protestánsok a „csodálatos cserét” emlegetjük, gyakran leszűkítjük egy jogi tranzakcióra, melyben egy jótevő egy adósságot törleszt valaki más helyett. Az egyházatyáknál a csodálatos csere viszont lényegesen több egy olyan jogi aktusnál, ami az ember lényegét nem teszi mássá. A megváltás középpontjában a belső lényegek cseréje áll. Aki Krisztusban hisz, arra áll az, hogy Isten gyermeke lesz (Jn 1,12). Valóságosan Isten gyermeke lesz, nemcsak annak hívják; és aki Isten gyermeke, annak nemcsak a jogi státusza változik meg, hanem belső lényege is. Krisztus apostolai valós megváltást hirdetnek. Bármilyen könnyen is vissza lehet élni a kegyelemmel, bármennyire is szükséges a bűnösségünkkel szembeni őszinteség halálunk pillanatáig, bármennyire is igaz, amit Avilai Szent Teréz olyan emlékezetesen mond, hogy a lelki fejlődés útján az első és az utolsó állomás is az alázaté, mert az önismeret alázatra hív; és bármilyen szédítő is a perspektíva, Jézus azért vette magára a mi emberségünket, hogy mi magunkra ölthessük az ő istenségét.[i] Isten az emberséget Jézusban az istenségbe öltöztette. Ez nemcsak az első századi Júdeában volt igaz, Isten most is azt munkálja, hogy Jézus által a mi hétköznapi létünket is magába ölelje az isteni élet.
Jézus küldetésének lényege abban áll, hogy megnyissa az utat, és az ember számára is lehetséges legyen úgy élni, ahogy ő élt. Jézus apostolai, a korai hívők és az ókori egyházatyák egybehangzóan képviselték, hogy Jézus személyében azt az emberi létet látjuk, ami Isten eredeti elgondolása volt.
Isten Jézus Krisztusban azért lett emberré, hogy a tökéletes, tiszta és hatalmas Örökkévaló bemutassa, hogy a törékeny, véges és kiszolgáltatott emberrel összhangban élhet. Nemcsak egyszer, Jézus történelmi megjelenésekor, hanem általa és benne újra és újra, és mindazok életében, akik Jézust követik.
A keresztény ember hivatása nem kevesebb, minthogy Isten és az ember otthonossá váljon benne. A szenvedés helyét is akkor találjuk meg, ha Jézusban viszonyulunk hozzá, úgy, ahogy Jézus tette: az Istennel megélt közösség részeként. Ehhez arra van szükségünk, hogy elfogadjuk, Jézus valóban váltságul adta értünk az életét, és ezért mi valóságosan élhetünk ma benne és általa.
A szenvedés, mint kapu
De mi is történik a szenvedésben? Valami egészen különös folyamat. Aki szenved, ha ezt éppen nem is fogalmazza meg így, léte határaihoz jut el. Oda, ahol átéli, hogy amikor már-már nem bírja tovább és majdnem megsemmisül, mégsem szűnik meg.
Mélyen megrendítő ez a tapasztalat. Van benne valami iszonyatos. Megdöbbentő.
Mégis szép is egyben. Szent. Az emberi lét és az emberen túli lét határán azt érezzük meg, hogy létünk végével még sincs mindennek vége. Létünk vége inkább egy határ, amin túl feltárul egy másik lét. Ezen a határon, vagy már a közelében is, ráérzünk arra, hogy a hétköznapjainkat érintő döntéseknek nemcsak némelyike, hanem jelentős része máshol dől el. Létünk belső ereje rajtunk túlról árad.
Az ember felismeri, hogy élete részvétel egy őt meghaladó Életben. Ahogy túléli azt, amibe csaknem belepusztult, megérti, mennyire igaz, hogy „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). A szenvedésben az ember az emberen túli lét felé nyílik meg. Új készséget kap arra, hogy a transzcendens Istenhez kapcsolódjon.
Maria Grazia Marciani orvosprofesszor így fogalmaz:
“Éppen a végességnek ez a megtapasztalása vezeti el az embert arra, hogy túllépjen korlátain, és ez a vágy lénye legmélyén rejtőzik. Az ember minden vágya között a legmélyebb éppen az, hogy túllépjen a halál korlátján és örökké éljen. Éppen a végesség, a szenvedés, a betegség, a halál tapasztalata miatt válik a vallási kérdés egzisztenciális kérdéssé. II. János Pál a Salvifici doloris kezdetű apostoli levelében ezt írja: „amit mi a szenvedés szóval jelölünk, kifejezetten az emberi természet lényegéhez tartozik”, majd így folytatja: „úgy véljük, a szenvedés az ember transzcendenciájához tartozik. Az ember rendeltetése az, hogy számos területen meghaladja önmagát.”[ii]
Az a dimenzió, amely felé a szenvedés megnyit, máskor is itt van, csak sokszor nem látjuk. Az ember gyakran akkor szembesül igazán Isten végtelenségével, amikor saját végességével találkozik; így válik lehetségessé, hogy megérezze és megélje: „létének lényege nem a saját végességében, hanem Isten végtelenségében van.”[iii] Ahogy Pannenberg mondja:
“A teremtő Isten gondviselése a szenvedésben olyan mélységben mutatkozhat meg, amit a mai ember ritkán, vagy egyáltalán nem tapasztal meg a hétköznapokban. Konkrétan azt, hogy még a legnagyobb fizikai fáradtság és fájdalom közepette is tud tovább menni, még mindig van annyi ereje, hogy megtegye a következő lépést.”[iv]
A szenvedés által akaratlanul is ahhoz a Másikhoz kerülök közelebb, Akinek léte az én határaimon kívüli, akit énközpontú világomban csak alig-alig észleltem.
Ez áll embertársamra is, szembesülök az ő másságával. De Istenre különösképpen: a szenvedő ember számára az Isten és az egyén közti határvonal elvékonyodik. Sőt, átjárhatóvá válik.[v]
A szenvedés, mint a fájdalmak férfiához kapcsolódás útja
A szenvedés megtapasztalása – melyben a szenvedő ember számolni kezd(het) az isteni valósággal úgy, ahogy azelőtt talán sose tette – egyetemes. Ebben még nincs semmi sajátosan keresztényi. Abban viszont van, hogy Jézus a szenvedés átélését a vele való találkozással is összeköti. A keresztény ember önnön szenvedésében Krisztus szenvedésére ismerhet, sőt, abban magával Krisztussal találkozhat. Különös kiváltság ez. Keserédes ajándék, de páratlan.
Jóllehet Jézus (és a Biblia egésze) a szenvedést nem tekinti önmagában jónak, Krisztus követője számára a szenvedés egy különös kapu lehet: nemcsak az isteni valósághoz, a megfogtatatlan és végtelen hatalom közelségéhez, hanem konkrétan és személyesen az élő Krisztushoz vezető kapu. A szenvedő ember nem a fogalmak síkján találkozik Istennel, hanem a lelke mélyén ér össze vele, azzal az Istennel, aki Jézusban egészen közel jön, olyan hús-vér emberként jelenik meg (1Tim 3,16), akiben maga is szenved. Bármennyire is az istenség botrányos megüresítésének tűnhet ez az isteni alászállás a hatalomra vágyó ember számára, Jézusban Isten az ember szenvedését is magára veszi. A mi pillanatnyi szenvedésünk az Istenemberrel megélt közösségünk helyévé válhat. Saját sebeinken keresztül Jézus szenvedését is jobban átéljük és ezáltal vele mélyebben azonosulunk.
Könnyen megértjük, hogy a másik fájdalmában osztozásból miként lehet a másik belső életében való részvétel, ha a hosszú túrákon, a nehéz körülmények közt végzett munkák során, vagy a betegágyak mellett szövődő mély barátságokra gondolunk. Amikor a másikkal együtt szenvedünk, létünk egészen mély rétegében összeérünk.
Erre utal a magyar „részvét” kifejezésünk. Az együttérzés mindig kiveszi a részét egy olyan történésből, ami ugyan rajtunk túli, de tőlünk cselekvő hozzáállást kíván. Amikor a szenvedőhöz úgy társulok, hogy gyötrelmében mellette maradok, akkor nemcsak fájdalmában osztozom, hanem egész lényében is. Részt veszek és részesülök abban. A másikkal való együtt szenvedés így lesz a szenvedést messze meghaladó részesedéssé. Ezt a kapcsolatot fejezi ki a részvét vagy részesedés latin alakja is. Embertársunk szenvedését (passio) magunkhoz közel engedve, vele együttérezve, vele szenvedve (com-passio) sorstársa leszünk. Ha ez igaz az emberi kapcsolatok síkján, akkor mennyivel inkább igaz ez az istenkapcsolatban, mennyivel inkább eggyé tesz minket Jézussal, amikor vele együtt szenvedünk.
Amikor Pál apostol azt írja, hogy „Vele [Jézussal] együtt szenvedünk, hogy Vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8,17), akkor a pillanatnyi jelenre is utal, nemcsak a távoli jövőre. Amikor saját szenvedésünket úgy éljük meg, mint együtt szenvedést Jézussal, akkor Jézus személyéhez kerülünk közelebb, és így talán azt is mélyebben megtapasztalhatjuk, hogy már itt és most a miénk lehet az, ami Jézusé.
Figyelmünk középpontjának eltolódása
A szenvedés átélése mindig nehéz. Ami ebben a Jézus szenvedését megelőző hetekben mégis más, az annak a lehetősége, hogy most szenvedésünkkel egyidőben egy másik szenvedésre is felfigyeljünk, Jézuséra, akit a húsvét előtti hetekben elutasítottak és elhagytak, megvetettek és megkorbácsoltak, elítéltek és keresztre feszítettek. Különösen akkor, ha nehézségeken megyünk át, hogy idővel a mi megtapasztalásunkat Jézuséba helyezzük bele és az ő szenvedése átkeretezhesse a miénket.
Sebeink azonban sokszor képtelenséggé teszik számunkra azt, hogy amikor mi szenvedünk, bármi vagy bárki mással foglalkozzunk. Aki belső hiányosságait, veszteségét, kudarcát vagy szegénységét átéli, annak figyelme gyakran saját maga felé fordul. Akit elönt gyarlóságának, kiszolgáltatottságának vagy végességének a tudata, annak aligha marad ereje arra, hogy valaki másra figyeljen. Akár megpróbáljuk elfojtani a fájdalmat, vagy éppen ellenkezőleg belesüppedünk abba, mind a két magatartás gátol minket abban, hogy Jézus szempontjából láthassuk és vele éljük meg mindazt, ami fáj. Mi segíthet ezen minket túl, Jézus felé?
Időnként valami nem várt fordulat történik. Isten áttereli a figyelmünket; nem eltereli, nem máshova nézünk saját fájdalmunk helyett, hanem saját megélésünkön belül tűnik fel valami új. Felfedezzük, hogy Valaki más is szenved. Sőt, az ő szenvedése mintha nagyobb lenne a miénknél, mintha inkább a miénk foglaltatna bele az övébe, mint fordítva. Mintha az ő szenvedésében a miénk nemcsak benne lenne, hanem ő, Jézus, jobban hordozná sebeinket, mint mi magunk. Mintha ő többet hordozna belőlem, mint amennyit én hordozok magamban és magamból.
Különös helycsere ez.
Mindez nem egyéni erőfeszítés vagy logikai művelet eredménye. Önmagában az elmélet síkján tudni, hogy az evangéliumi narratíva szerint Jézus önként szenved, értünk és szeretetből, hogy ő a fájdalmak férfia és a betegségek ismerője, és a mi vétkeinket hordozta, nem elég. De időnként megadatik, hogy valóságosan átélünk valamit ebből. Mintha a sötétben felcsillanna a fény. Mindez inkább meglepetésként ér minket.
Azt hittem, Jézus azért szenved, mert Isten így akarta vagy engedte. Lehet, hogy az én szenvedésemet viselné? Népe fiaiért és lányaiért, sőt, helyettem érte őt a szenvedés? Értem szenved? És velem? Talán ő lenne az én szenvedésem közepén?
… Akkor mindez fordítva is igaz: az ő megélése az enyém is. És imádsága is az enyém.
Az ő állapota jobban leköt, mint a magamé. Jézushoz jobban tartozom, mint önmagamhoz.
Szenvedésünk közepette és által fordít minket Önmaga felé. Ezt a paradigmaváltást se kiváltani, se gyorsítani nem tudom; sem magamban, sem másban. Csak ízlelem: Jézus szenvedése jelentősebb, mint az enyém.
Istennek ez az érintése kegyelmi pillanat.
A válasz
Amikor konkrét szenvedésünkben feldereng előttünk, hogy itt és most, talán Isten maga hív: válaszút elé kerülünk. Ha ráérzünk arra, hogy bár a szenvedésen átmenni gyötrelmes, mégis kapoccsá lehet; akkor az is feldereng előttünk, hogy az út végállomása nem is a szenvedés, hanem Krisztus – nem Krisztus szenvedése, hanem a szenvedés Krisztusa. A mi szenvedésünk Krisztus szenvedéséhez, az pedig az ő személyéhez hív.
A szenvedés, akár Krisztusé, akár másé, akár a miénk, nem végállomás.
Ha Jézussal szenvedünk és Vele eggyé válunk, Isten belénk szereti magát Jézusban.
A mennyi Atya arra vágyik, hogy egész lényünkkel önként mondjunk igent az Ő akaratára – ahogy Jézus igent mondott arra, és igent mond ma is. Bennünk is. A hit – az a Jézusra figyelő, őt követő mód, ahogy átmegyünk a szenvedésen – a mi válaszunk. Hogy ekképpen Jézussal időzzünk.
Ha ehhez Isten erőt ad nekünk, akkor azt is megtehetjük, amit különben aligha tehetnénk, hogy a szenvedéssel – akár sajátunkéval, akár máséval – úgy nézünk szembe, hogy azt nem kicsinyeljük le, és önazonosságunk közepévé sem tesszük. Hanem ráérzünk arra, hogy szenvedésünk végállomása nem a fájdalom keserűsége, hanem az egyesülés édessége. A gyógyulásé.
[i] Itt érdemes megemlíteni a 2. századi Iréneusz tanítását. Az ókori egyházatyák egyik legkiválóbb és a modern korra méltatlanul feledésbe merült teológusa ő, aki szerint Isten Jézusban azért lett emberré, hogy Jézusban az ember Istenné lehessen. Azáltal, hogy Jézusban Isten az ő lényét az emberre terjesztette, az ember számára azt tette lehetővé, hogy mi emberek az isteni javakban részesüljünk. Jézusban az Isten és az ember összeköltözött; nem úgy, mint két család, melyek tagjai talán éppen csak eltűrik egymást, hanem teljes békében. Úgyis mondhatnánk, hogy Jézusban az isteni és az emberi „összeszületett”. Éppen ezért, ahogy a kereszténység korai zsinatjain (a niceai, az efézusi és a kalcedóni zsinatokon) egyre élesebben látták és kifejezték, Jézus isteni és emberi voltáról nem is célszerű úgy beszélni, mintha az isteni és az emberi természet külön-külön életet élő, egymás melletti valóságáról lenne szó. Jézusban Isten és az ember egyetlen személy. Jézus megtestesülése azért történt, hogy ez a harmonikus lét az embereknek elérhető legyen. Amikor Jézushoz közel kerülünk – amikor neki mindent átadunk, önmagunkat mindenestül –, akkor Jézus is az ő isteni szeretetéből átad nekünk mindent: érzései a mi érzéseinkké lesznek, gondolkodása és érzülete a mi gondolkodásunkká és érzületünkké, és lényünket az járja át, ami az övé. Amikor Jézussal azonosulunk, a mi emberségünket is olyanná alakítja Isten, mint amilyen Jézusé. Ez Iréneusz – és a korai egyházatyák – szerint a megváltás lényege.
[ii] Maria Grazia Marciani orvosprofesszor írása az emberi szenvedés transcendens dimenziójáról (Kurir, 2011. szeptember 22. csütörtök, Zenit hírügynökség).
[iii] Gacsályi Zsolt és Porkoláb András József, A református zarándoklat teológiája (Útitársak Krisztussal, 2022. február).
[iv] Pannenberget a Rendszeres teológia 54. oldaláról a Gacsályi-Porkoláb szerzőpáros idézi a fenti (iii számú) végjegyzetben megjelölt cikkben.
[v] Érdemes hozzátenni, hogy Isten más úton is megnyitja az emberi lelket Önmaga felé. Isten az öröm, a szeretettség, a megismertség és a megajándékozottság élményein át is nyitogat minket (a lelkiség történetében ezeket hívjuk „katafatikus” utaknak), és e tapasztalatok szerepe ugyanolyan jelentős, mint a szenvedésé (amely az ún. „apofatikus” utak közé tartozik). Félrevezető lenne azt sejtetni, hogy a szenvedés és a halál útja Isten számára feljebbvaló, mint az ujjongás és a feltámadás útja. Semmiféle ilyen rangsorolásnak nem látom értelmét, a szenvedés témakörére itt pusztán azért szűkítem le a figyelmet, mert most kifejezetten a szenvedés szerepét veszem szemügyre.