Honnan indulunk?
Az evangéliumok tanúságtétele és sokunk hétköznapi tapasztalata egybehangzó: lelkünk akkor gyógyul, amikor Jézushoz tér. Ő lelkünk pásztora és őrzője, társaságában nemcsak hozzá hasonlókká válunk, hanem igazi önmagunkká is. Jézus jelenlétében elménk felszabadul, személyiségünk integrálódik, akaraterőnk megújul, ellenállóképességünk erősödik. Az életből pedig, amiből részesülünk, másoknak is jut.
A keresztény hit egyedisége, hogy mindez az erő, ami Jézusból kiárad, az ő sebzettségéből és sebei által érvényesül. Azt a szeretetet, amelyet a mennyei Atya Jézusra árasztott és áraszt, Jézus úgy önti ránk, hogy közben elszenvedi hitetlenségünket és hűtlenségünket, vétkeinket és lázadásunkat. Jézus sebeivel és sebeiben gyógyít. Péter apostol kifejezésével élve, aki Ézsaiást idézi Jézusra utalva: „sebei által gyógyultunk meg” (Ézsa 53,5; 1Pét 2,24). Jézus szerint nekünk is szenvedéseken át kell bemennünk Isten országába, és mások lelki gyógyulásának is úgy lehetünk katalizátorai, hogy Jézusban velük együtt szenvedünk. Jézus tehát egyszerre gyógyít és szenved; és minket is egyszerre hív mindkettőre.
A szenvedés és a gyógyulás egyidejű megélése nem könnyű. Míg a gyógyulás erővel tölt fel és a kiáradás helyévé tesz minket, a szenvedés vállalása és a kereszt hordozása kiveszi az erőt belőlünk. A gyötrődés – a sajátunk és amikor másokkal együttérzünk – kimerít.
Mégsem adhatjuk fel sem a szenvedés elfogadását, sem a gyógyulásra, illetve a gyógyításra irányuló törekvést. A szenvedés a valóságban élés kikerülhetetlen része, a szeretet pedig mások szenvedésének enyhítését kívánja meg tőlünk. A szenvedéssel szembesülés és a gyógyulásra, gyógyításra törekvés dinamikus feszültségére van szükségünk. A mércénk ebben is Jézus. Ő Isten olyan szolgája volt, aki gyógyított és szenvedett, egyidőben. Ez a kettősség a keresztény lelkiség sajátos vonása.
Szenvedés és lelki gyógyulás, igenlésük egyszerre és egyidőben, méghozzá nem az elmélet síkján, hanem a mindennapi élet gyakorlatában? Mire hív ez minket? Jézus tapasztalatát és tanítását útmutatóként véve e kérdésnek szentelem ezt a kétrészes írást. Az első részben a kiindulási ponthoz szeretnék fordulni: honnan is közelítjük meg mi magunk, személyesen a szenvedés tapasztalatát?[i] A második részben pedig majd azt fontolgatom: mit is jelent számunkra, ha Jézusban engedjük közel magunk és mások szenvedését?
Szenvedésünk nem hárítható át másra
A szenvedés egy olyan megtapasztalás, amiben nincsen semmi kívánatos. Nem is kellene lennie. Még ha hasznunkra válik, akkor sem; a szenvedés testidegen. Olyan, mint talpunkban a szálka.
A fiúcska a szőnyegen ült, és belefelejtkezett játékába. Amikor azt kérdezték tőle, hogy fel akar-e öltözni és be akar-e menni édesanyjához a kórházba látogatóba, akkor nem tudta megszakítani az autózást. Igaz, rávenni sem igen akarták; jóval idősebb testvérei nem akarták feltárni előtte, hogy édesanyja milyen válságos állapotban van. Talán nem is lenne képes elviselni. Kicsi még ehhez. Csak annyit tudott, hogy édesanyja már hetek óta a kórházban van, és újra és újra bemegy hozzá testvérei közül hol az egyik, hol a másik. Ez elég volt neki ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Meg se fordult benne, hogy egy ilyen látogatásnak különösebb tétje lehet. Játszott tovább.
Később, amikor már tudta, hogy ez lett volna az utolsó esély, máshogy látta a dolgot. Nem tudta magának megbocsátani, de nem is akarta. Százszor, ezerszer is visszapörgette a filmet. Újra és újra felidézte. A rossz döntés emlékezetébe égett. Kitörölhetetlenül. Hiszen akkor még élt, akkor még mehetett volna. Akkor még találkozhattak volna.
Úgy két héttel később egy másik beszélgetés zajlott ugyanabban a szobában. Akkor a kisfiú (aki ma 57 éves) látta, hogy fiatalabb nővére borús arccal lép be és hívja magához. Csak az első szavaira emlékszik. A többire nem: „Tudod, az utóbbi hetekben Anyu már nem volt jól, nagyon gyenge volt…” Itt a történet megakadt.
Ott és akkor, 8 évesen az általa ismert világ véget ért. Teljes filmszakadás. Nincs tovább. Onnantól nem maradt se érzés, se vágy, se akarás, se várakozás. Nem volt mire. Hacsak az álmodozás nem számít vágynak: arról fantáziált ébren és arról álmodott éjjel, hogy egy nap csöngetnek, Anyu áll ott, ő el sem hiszi és az ölébe ugrik: Hát visszajöttél?! De ezen a képzelgésen túl nem volt más, csak a pangás, az űr, a nyomasztó felhő, a végletes tompaság. Ha van olyan fájdalom, ami már inkább nem is fáj, csak zsibbad, ez olyan volt. Az érzések egybekeveredve jelentek meg, mint egy nagy kimondhatatlanság.
A szenvedés sokunk életében ilyen. Nem jelzi előre jövetelét.
Ráadásul mindenki számára egészen személyre szabott. Annak a gyakori próbálkozásnak, hogy egymás szenvedését összehasonlítsuk, nincs is értelme. Hiába próbálkozunk. Ahogy Bözsi mama szokta mondani: „Édesem, mindenkinek a maga terhe a legnehezebb.” A szenvedés mindenkinek más.
Így vagy úgy, ami nem történhetne meg velünk, és sosem történhetett volna meg, megtörténik. Bármit hiszünk, és akárhány évesek vagyunk. Elér minket.
Aki szenved, abból ilyen szavak törnek fel:
Kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom…
Szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem világa sincs már velem.
Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért, rokonaim is elhúzódnak tőlem.
Tőrt vetettek, akik életemre törnek, akik vesztemet akarják,
arról beszélnek, hogyan ártsanak nekem. (Zsolt 38,9–13a)
A szenvedést időnként azzal próbáljuk enyhíteni, hogy az okát keresgéljük. A mai ember mentalitása nem sokban különbözik Jób barátaiétól, akik szerint a szerencsétlenség oka valami vétek kell legyen. Máskor azt kérdezzük (mint a bibliai vakon született ember ismerősei): ez vétkezett vagy a szülei? Kétségbeesetten kutatjuk, vajon, ha akkor és ott mást tettünk volna, most hogy lenne? Talán mi követtünk el ostobaságot?
Idővel azonban elfogynak a válaszaink. Legalábbis legtöbbünk válaszai. Nem törekszünk már arra, hogy majd megmagyarázzuk, és akkor talán könnyebb lesz; feladjuk az ellenállást. Nem odázzuk tovább a szembesülést. Hiába érezzük, hogy ennek nem kéne így lennie, valóban nem, farkasszemet nézünk a szenvedéssel.
Saját szenvedésünkkel más nem szembesülhet helyettünk
A Biblia nem kendőzi el a szenvedés mélységeit. Miközben a szenvedést a teremtett rendbe nem illő megtapasztalásnak látja és láttatja, a halált pedig Pál apostol szavával az utolsó ellenségnek nevezi, nem rejti véka alá, hogy a szenvedésből mindenkinek kijut. Nem bátorít arra, hogy kicsinyeljük le a szenvedést vagy meneküljünk tőle. Sőt, a Szentírásban feltűnően sok a panaszból és siratásból született imádság és az olyan irodalom, melyben a megvetést és az igazságtalan uralmat átélő emberek Istenhez kiáltanak. A Biblia nem úgy láttatja a szenvedést, mint ahogy a sztoikusok, akik magasztalják azt. A Biblia nem fájdalompárti. Mégis a Teremtő Istent elismerő embereket arra hívja, hogy a szenvedést vállalják fel úgy, mint ami életük része.
Mindez arra hív, hogy szembesüljünk a fájdalommal. Fájdalmunk nem fog csak úgy magától megszűnni. Belső helyreállásunk szerves részét képezi az, hogy fájó érzéseinket és emlékeinket közel engedjük, ha nem is egyszerre, de a maguk idejében mindenképpen. Engedjük, hogy hazaérjenek, hogy életünk fájdalomteli élményei és eseményei bennünk otthonukra leljenek.
Az a feladatod, hogy hazahozd ezt a fájdalmat. Mindaddig, amíg sérült részed idegen marad felnőtt éned számára, a fájdalom benned és másokban is kárt tesz. Be kell építened fájdalmadat benső énedbe, és hagyni, hogy gyümölcsöt érleljen szívedben és mások szívében.[ii]
Ehhez idő kell. Szeretteink vagy javaink elvesztése, a háborúk és a száműzetés, a csalódások és a fizikai betegségek mély nyomot hagynak bennünk.
De szükséges, hogy elismerjük, a szenvedés életünk része, nem csak általánosságban, hanem konkrétan és személyre szabottan.
Kétféle szenvedés
Mielőtt mindenfajta fájdalmat és gyötrelmet, legyen akár testi vagy lelki, abba a kategóriába helyeznénk, amit el kell viselnünk, azért jó kimondanunk, hogy nem minden szenvedés szükségszerű.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy amiben nem akarunk változni, abban inkább a szenvedést válasszuk, úgy, mintha az szükségszerű lenne. Így a szembesülésre való hajlandóságunk hiányát eltakarhatjuk és akár szent ügyként is feltűntethetjük. Elvégre is abban, hogy valaki szenved, mintha lenne valami nemes, valami tiszteltreméltó.
Péter apostol éber ebben a kérdésben, a korai keresztényeket nem akarja meghagyni abban a tévhitben, hogy a szenvedésük mindig valami nemes tettre utal. Miközben arra buzdítja őket, hogy ne ijedjenek meg azoktól a próbáktól, melyek Jézus követése során rájuk várnak, sőt, tekintsék ezeket kiváltságnak, óvja őket attól, hogy saját hibájukból szenvedjenek: „Senki se szenvedjen közületek, mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy a mások ügyébe avatkozó” (2Pét 4,12-16).
Léteznek ugyanis bennünk olyan érzelmi lenyomatok, értelmezési minták, vagy berögzült reflexek, melyeknek köszönhetően egyes helyzetekben automatikusan, különösebb tudatosítás nélkül reagálunk és cselekszünk, és ez vezet szenvedésünkhöz. A szokás hatalma jól jön akkor, amikor például autót vezetünk. Ugyanakkor nem járunk jól, amikor olyan belsőleg rögzült mintázataink jutnak érvényre, melyek mentén haladva rombolóan hatunk akár másokra, akár saját magunkra. Sokszor így vonjuk kétségbe embertársainkat és önmagunkat, vagy így engedünk az erőszaknak. Zsigeri reakcióként, szinte ösztönösen. E működéseknek gyakran nem is vagyunk tudatában, vagy ha igen, azt érezzük, nincs felettük hatalmunk.
Az efféle viselkedések által előidézett fájdalmakat nagy hiba lenne úgy tekinteni, mint Isten által ránk bocsátott szenvedéseket. Ezeket az önpusztító és másokat is romboló működésmódokat legjobb felismerni és hamisságukat minél előbb leleplezni. Még működésbe lépésük elején meg kell tanulnunk fülön csípni őket, hogy rabul ne ejtsenek minket. Ha valaki saját ostobasága vagy vétke miatt szenved, arra ne legyen büszke. Mindannyiunkban meg van a hajlam arra, hogy a felelősséget másokra hárítsuk át, amikor rosszul döntöttünk, magunkat pedig áldozatként (vagy épp hősként) mutassuk be. Épp ezért fontos, hogy amikor a szenvedéssel való szembesülésről beszélünk, azt ne azokra a szenvedéseinkre vonatkoztassuk, amiket ostobaságunkkal vagy vétkünkkel okozunk magunknak és egymásnak. A hívást, hogy a szenvedést viseljük el, semmiképp ne használjuk mentségül olyan szokásaink igenlésére, amiket Jézus fel akar számolni bennünk.
Tegyük fel tehát, hogy szenvedéseink közül kivesszük azokat, amiket mi idézünk elő (ezeken dolgoznunk kell, kétségtelen), és most kizárólag azok felé a szenvedések felé fordulunk, amik elkerülhetetlenek. Ez utóbbiakban milyen hozzáállásra hív Jézus azáltal, ahogy a szenvedéshez és a gyógyuláshoz viszonyul? A 2. részben ezt a kérdést járjuk körül.
[i] A fenti írás apropóját a teológiai és lelkiségtörténeti forrásokon túl az a megtapasztalás adja, amiről a 17 éve történt szívműtétem kapcsán egy korábbi írásban beszámoltam. Ez itt olvasható: https://utitarsak.net/egy-adventbe-lepes-tortenete/.
[ii] Henri Nouwen, A szeretet belső hangja (Ursus Libris, 2002), 97. oldal.
Képek: pixabay