Tata

Egyszer kinevettek pesti barátaim, hogy így hívom. Merthát a trottyos vénembereket hívják így. Kellemetlenül „ja-hát-vidéki”-nek éreztem magam. Gyorsan el is magyaráztam, hogy ennek semmiféle pejoratív felhangja nem volt nálunk. Mi így szólítottuk Nagyapámat; Tata.
Ritkán láttam.

Kistraktoron ült.

Ment ki a földre, ment ki a földre, ment ki a földre, s napnyugtakor jött vissza a Durkó utcába. Bátyámnak kellett kinyitni a nagykaput, hogy be tudjon állni az udvarra. Aztán 12 éve nem jön már vissza. Régen annyi Durkó lakott itt, hogy róluk nevezték el az utcát. Lánya, az édesanyám az utolsó Durkó az utcában. Az utolsó hűséges Durkó.

A konyhaasztalnál ült.

Óriási pocakját kopottbarna, koszos, de szeretett munkásköpenye szorította. Feszültek bele a barna gombok. Legszívesebben visítottak volna, de állhatatosan tartották, tartották, összetartották a szöveteket. A köpeny két oldalát, a jobbikat, meg a balabbikat. Feszülve tartották Tata testét és Tata titkait. Feltételezem, hogy nagyon szerette ezt a köpenyt, mintha mindig ezt hordta volna. Talán nem a kedvenc dolgaink iránt való szeretettel szerette. Inkább a megszokás szeretetével. Vagy még inkább dacos hűséggel. Egészségtelenül, fájdalmasan, gyönyörűszépen.

Mikor átmentem hozzájuk és ott ült, bal karját kinyújtva jelezte felém, hogy öleljem meg. Kissé szorongatott. Nem nagyon tudtunk beszélgetni. Ő 1937-ben született, én 1996-ban. Nem nagyon tudtunk beszélgetni. Szorongató ölelésével próbálta elmondani. Én is szerettem úgy, mint kisgyermek a nagyapját; magától értetődően. Megengedtem neki ezt a szorongató beszédet, mert a Tatám. De mindig szabadulni próbáltam belőle. Valahogy kellemetlen volt, hosszúkás, nem jó. Nem az én nyelvem. Inkább kérdezte volna meg tőlem, hogy mi volt az iskolában, vagy mivel szeretek játszani, s hallgatta volna végig. De ez meg nem az ő nyelve volt. Elengedett végül. Lelkiismeretem furdalt, hogy nem őszintén öleltem és hogy jó volt szabadulni.

A kék fémes Simson robogón ült.

fotó: Duma Lilla

Olyan volt a motor váza, mint egy hullámcsapás. Fekete bőrülését, ha felhajtottuk, alatta kis tároló tér volt, gumipók, ilyen-olyan csavarok, fémbigyulák, valaminek a kulcsa, olajoskanna kupakja. Szép és jó vasárnapokon a délelőtti istentisztelet után, ha alkalmasak voltak a viszonyok, az idők, s a kedvek Tata egyesével a motorra ültetett minket és fel-alá motoroztunk a Durkó utcában. Két oldalt a göcsörtös fák integettek nekünk a déli fényben. Én olyan nagyon jól éreztem magamat! Levakarhatatlanul mosolyogtam, szívtam, nyeltem a menetszelet. Én akkor száguldottam Tatával!

Vendégek körében ült.

Egy fekete fehér fényképen széttárt karokkal beszélt hozzájuk és nevetett velük. Én már nem ismertem így; még vékonyan, még férfi ereje teljében, még nem fáradtan, még híres vendégszeretete fénykorában. Anyukám mutatta meg ezt az oldalát nekünk. A vendégfogadás természetes, norma, hozzátartozik az élethez. „De sosem tudhatod, hogy nem angyalokat látsz-e vendégül” – mondta egyszer Anya elsírva magát, mikor dühös szomorúsággal tört fel benne az emlék, hogy tiszteletlenül hagyták vendégeink a mosdót, miután elmentek. S takarítani kellett az angyalok után.

A baptista énekkarban ült.

Tenor, öltöny és nyakkendő, nagy, kerek olvasószemüveg, mögötte Tata nedves kis halványkék szemei. Megvolt az örökös helye a szólamban. Mérsékelten ragaszkodott a gyülekezeti hagyományokhoz. A letűnő baptista fúvós zenekarok csöndes rajongója volt.

Nővérem a fotelágyon ült.

fotó: Duma Lilla

12 éve hazamentem iskolából, benéztem szobánk nyitott ajtaján és nővérem lábát láttam, amint a fotelágyon ült. Fekete farmer, fekete zokni. Nem szokott a nővérem ilyen sötéten öltözni. Nem szokott a nővérem így ott ülni délutánonként, mikor megérkezem. Ebből a képből tudtam meg, hogy Tata meghalt. Az első közeli halottam. Az első, akinél elkezdtem megérteni mit jelent a keresztények reménysége gyászidőben. Ez a remény ült mellém a fájdalomban, hogy egyszer majd újra találkozunk.

Azóta sok árnyalattal finomodott a képem róla. Elmesélésekből, felismerésekből sötétebb és világosabb tónusok érkeztek. Nem értek egészen egyet azzal, hogy halottról jót vagy semmit. Tatámra azóta haragudtam, voltam neki hálás, tanultam neki megbocsátani, voltam rá büszke. Tanulom a tőle kapott színeket jó helyekre festeni, s jó helyeken átfesteni. Látom törött emberségét barna munkásköpenyében, látom a fényt a gomblyukakon, amivel száguldott egy kék motoron.
S ahogy tanulok látni, egyre inkább ismerem, egyre inkább értem ki volt a Tatám.
S megismerni valakit, nincs messze attól, hogy megszeretni valakit.