Eljön megint.
Lassú ébredés. Várakozás, kitárulás, mozdulás. A levegőben, az ereimben, a rám vetülő fénysugarakban, a bőröm pórusain beszűrődve, a finoman párolgó földillatban – lassan ott van már mindenütt. Egy apró borzongást érzek, amint a friss szél megsuhint, hetykén belém csíp. Érzem közeledtét. Szép, bátorító üzenetet hoz a légből, a földből – boldog erőt. A „csakazértis” konokságával jön. Télen túl, vékonykán, kicsit fázósan. Komótosan lépdel. Nem siet, csak érkezik; feltartóztatni már sehogy sem lehet.
Fény, ünnep, öröm, játék. Az élők földjén szellő- és esőillatú a levegő. Elég volt már télből, halálból, bágyadt várakozásból – szól Valaki. Tágas téren bóklászó fénysugarakból, sarjadó zöld fűszálakból, pirosló hajnalokból szövi színeit, készíti ruháját.
Ha kiárasztod lelkedet, élet támad, és megújítod a termőföld színét…
Összegyűjtöttem legkedvesebb tavaszi szavaimat. Kikelet, nyitnikék, pittypalatty.
És az igék: fakad, frissül, kering, kibomlik, megújul, tárul, tódul, zsendül, zsong.
Leltározom. Szót fogadok Szilágyi Domokosnak: „Vedd leltárba reményeidet, szemed élesre állítsd, nézz körül e birodalomban”. Még hunyorgok kicsit. Felhők kontúrjait nézem, madarak röptét, pattanásra készülgető rügyezést, számba veszem reményeimet, életem tavaszi ajándékait. Majdnem beleszédülök a körülöttem, bennem lüktető újulásba.
Látom, amint büszkén, diadallal, de kellő józansággal indul a tavasz, szellőzteti és takarítja húsvét előszobáját. Érzem, ahogyan az Irgalom melengeti a világot. Látom az Úr jóságát az élők földjén. Sokan látjuk, és örülünk neki. A legjobb dolog a nap alatt most a nap alatt lenni. Kinyújtózni a fénybe, reménybe. Távlatokat látni, meg az egészen apró rezdüléseket: ahogyan a nárcisz zöld kardjai előbújnak a földből, csatasorba állnak a létezés erői.
Eljön megint.
Hozza magával kiskorúsága minden ártatlanságát, törékenységét, meg kamaszos hóbortjait és hetykeségét. „Itt vagyok. Azért is.”– susogja. És ezzel mindent elmond.
A tavasz eszhatologikus példázat. Az eljövendő Nagy Újulás előhírnöke. A tavasz Isten szabad, szép élete körülöttünk, bennünk. Örömbe öltöztet, dalolásra késztet, csordultig telítődünk összhangjával. Jelenségvilágából mindegyre jelzések érkeznek felénk. Nem hagy nyugtot, kérdőre von, játszik, gondolkodóba ejt. Mi végre élünk? Van-e erős reményünk? Vajon mi vár majd? Milyen lesz az, mikor majd teljesen, igazából megérint az Élet?
A tavasz olyan, mint amikor egy kamarazenekar hangol a koncertjére: megannyi hangszer próbálgatja a futamokat, többször nekifutva gyakorolja a nehezebb dallamokat, trillákat – kísérletezik, hogyan szól majd a legjobban, vajon nem hamis-e? S aztán egyszer csak mind elcsöndesül, mert a karmester érkezik… felhangzik a szimfónia.
Ha kiárasztod lelkedet, élet támad, és megújítod a termőföld színét…
Isten szép. Tavaszaink prédikálják. Szépségének alakzatai emberléptékűek, nekünk valók, hozzánk illők. „Erdőt, hegyet, tengert, folyót, kék cinkét, csecsemőt ha láttam, lelkem csak mondogatta: milyen szép az Isten”. (Zelk Zoltán: Tegnap)
A Lélek árad, az Alkotó rendbe hozza a téltől búsult, kopott világot. Rendbe hozza, új létre nemesíti az életünket. És akkor meglátjuk az Úr jóságát az élők földjén.
Isten önmaga társává emel, hogy új üzenete, dallamai, fényszikrái, friss Lélekszele megújítsa a régit, reményre ébressze a holtat. Társául választ, hogy az ébredéssel, kitárulással végre fölfedezzük egymásban is szépsége lenyomatait.
„Igyekezz, hogy te légy a tavasz megkapó műalkotása, tanulj bele tavaszi hivatalodba, ember!” – szólít meg újra a költő, Szilágyi Domokos. Dolgom van hát, tavaszi dolgom. Együtt alkotunk tavaszt, újulást Vele. Hivatalom: látni, tanulni, örülni, játszani – hálával, boldogan.
fotók: Pexels, Pixabay