Jézus mennybemenetelének ünnepe a karácsony, a húsvét és a pünkösd mellett a kereszténységet alapjában meghatározó negyedik legfontosabb ünnep. Mégis, ahogy egy kedves holland barátom a héten írta, némely protestáns közösségekben még csak említést sem teszünk róla. Különös.
Amikor Jézus nyilvános működésének utolsó napjaiban azt mondta tanítványainak, hogy „jobb nektek, ha én elmegyek”, akkor e szavak aligha jelenthettek mást a tanítványoknak, mint hogy Jézussal töltött idejük – és ezzel együtt az általuk addig ismert istenkeresési forma – a végéhez közeledett. Pedig Jézus útja és annak követése épp ismerőssé kezdett válni számukra. Jézus ugyan előre vetített egy másik fajta jelenlétet, de ezzel akkor még nem tudtak mit kezdeni. Hiszen még sosem tapasztalták, hogy Jézus úgy is közel lehet hozzájuk, hogy nem látják őt. Csak egyet tudtak, ha Jézus elmegy, bennük egy hatalmas űr marad. Így igen elszomorodtak, amikor Jézus az elmeneteléről beszélt. Jézus feltámadása sem változtatott sokat megrendültségükön. Az apostolok még akkor sem lelkesedtek, amikor Jézus rájuk lehelt és azt mondta „Vegyetek Szentlelket” (Jn 20,22), a krisztuskövetők nagyobb közösségére nézve pedig azt ígérte, hogy Isten új formában jön el hozzájuk: a Lélek erejében (Mt 28,20; Csel 1,8). Jézus hiába utalt arra, hogy ő velük marad a világ végezetéig. Amikor 40 nappal a feltámadása után „szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől” (ApCsel 1,9), csak néztek utána. Időre volt szükségük, hogy felfogják, mi történt. Illetve nem is annyira időre, az idő múlása önmagában nem segített rajtuk, inkább tapasztalatra volt szükségük. Annak megtapasztalására, hogy Jézus mennybemenetele tényleg egy újfajta jelenlétet hozott el számukra.
Lelki közösség
A mennybemenetellel valami félreérthetetlenül megváltozott Jézus követőiben: innentől kezdve életük középpontja átkerült máshová, a mennybe. A tanítványok Jézus mennybemenetele előtt is mondhatták, hogy az ember ezen a földön csak jövevény, amolyan átutazó; de ettől még úgy éltek, mintha a föld lenne az egyedüli otthon. Igaz, volt valami hitük a testen túli létről, de ez nem volt kiforrott, így nem számítottak más élettérre, mint a földire. Viszont Jézus mennybemenetele után a „hely”, ahova Jézus tanítványai leginkább tartoztak, többé már nem itt volt, hanem a mennyben.
Gondoljuk meg: Jézus úgy is maradhatott volna Mesterük, akitől nagy tisztelettel tanulnak és akinek a példáját követik, hogy már csak az emlékét őrzik. Úgy is lehetett volna Megmentőjük (mint egy szabadságharcos), akinek csupán múltbéli tetteiért hálásak. Jézus azonban újra és újra arra hívta és hívja ma is a tanítványait, hogy maradjanak benne és éljenek vele, mert nála nélkül semmit sem cselekedhetnek. Benne maradni és benne élni csak közelről lehet. Mivel életünk forrása a menyben van, innentől kezdve csak úgy követhetjük Jézust, ha oda is követjük őt. Pál apostol évtizedekkel később ezért írhatja:
„Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak,
ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül.” (Kol 3,1, Ef 2,6.)
Jézus a mennyben él, így mi is odatartozunk. Akkor pedig Jézussal együtt mi is abban a határtalan szeretetfolyamban részesülünk, amiben Jézus részesül. Istennel élt közösségünk közvetlensége éppúgy meghaladja a fizikai észlelés és az értelmi felfogás határait, mint ahogy Jézus közössége az Atyával meghaladja azt: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Isten békessége „minden értelmet meghalad” (Fil 2,9), és Isten „mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk” (Ef 3,20). Ha Krisztus az egyház számára valóban olyan, mint a fej az emberi test számára, akkor, ha a Fej a mennyben él végtelenül meghitt közelségben az Atyával, a test is ebben a zavarba ejtően intim és közvetítetlen közösségben részesül.
Mindez hatással van a hívők egymás közti kapcsolatára is. Lelki közösségünk egymással nem egy elv csupán, hanem egy valódi létállapot, amely az Istennel élt közösség közvetlenségének jegyeit hordozza. Pál apostol mindig ennek tudatában ír a hívők közösségéről. Jézust földi életében leginkább születési helye és származása alapján azonosították be (sokan ma is feltámadásának történelmi bizonyítékait állítják a középpontba). De, ha Jézus lényegi ismerete a mennybemenetel után abban áll, hogy Jézus valósága és a Vele találkozó ember legbelsőbb énje mélyen egymásra hangolódnak, akkor egy másfajta módon is lehet Jézust ismerni: a „Lélek által”. Ennek megfelelően a hívők is viszonyulhatnak úgy egymáshoz, hogy nem pusztán fizikai valóságukban közelítenek egymáshoz, hanem a szív általi tudás szerint ismerik egymást. Pál a korinthusi hívőknek pontosan ebben az értelemben írja azt, hogy:
„mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük.
Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Kor 5,16-17).
Krisztus eredeti teremtést helyreállító megváltása által az ember nemcsak test, a maga korlátaival, hanem lélek is; a megváltott emberi lét egy része túlmegy az anyagi valóságon. Ha ezt a közösséget éljük Istennel, akkor ez az egység kihat az emberi kapcsolatainkra is. Ahogy Krisztus munkáját fel- és elismerjük egymásban, úgy egymással való közösségünk dimenziója is mélyül.
Jézus mennybemenetelével nyilvánvalóvá lett, hogy bár a földön élünk, az igazi, a lebensőségesebb otthonunk a menny. Jézus mennybemenetele módosítja lelki lakcímünket, nemcsak mentálisan, hanem egészen mélyen, önazonosságunk szintjén.
Jézus az isteni közösségbe hús-vér emberként csatlakozott
Jézus mennybemenetelének másik üzenete abból fakad, hogy Jézus emberként ment a mennybe. A Teremtő Isten már a teremtés által megtisztelte az anyagi létet, hiszen bele lehelte az élet leheletét, aztán ezt az életet ünnepelte meg Fia feltámasztásával (aki éppen úgy rálehelt az apostolaira, mint annak idején Isten az emberi testre), de a harmadik aktus, Jézus mennybe emeltetése minden korábbin túltett. Jézus egész életében tisztelte a teremtményi létet, és az anyagi léthez sose viszonyult úgy, mint valamiféle porzsákhoz, amit az ember Istennel találkozva elhagy, ahogy azt az ókori görögök tették, akik a testet a lélek börtönének tekintették. De azáltal, hogy Jézus emberi testében csatlakozott a Mennyei Atya és a Szentlélek társaságához, az emberi létet a maga kiszolgáltatott és törékeny voltában egy korábban ismeretlen magas rangra emelte.
Jézus korábbi tanítása, hogy ne féljünk, mert az Atyánál sok lakóhely van, és ő elmegy, hogy helyet készítsen nekünk, mennybemenetelét követően új fényben tűnik fel. Jézus mennybemenetele azt mutatta meg, hogy élhető, méghozzá testben élhető az a bensőséges kapcsolat, amit Jézus már a keresztrefeszítése előtt megígért és a feltámadása után újra jelzett a tanítványainak. Amikor az apostoli hitvallásban ezt mondjuk: „fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján”, ezt a hitet valljuk meg, hogy egy olyan Jézusban hiszünk, aki az emberségünket bevitte az isteni hármasságba.
Mennyei fej, földi test
Amikor Jézus felment a mennybe, akkor a menny és a föld úgy találkoztak, olyan harmóniában, ahogy azelőtt aligha.
Jézus mennybemenetelében a spirituális közösség minden határon és minden akadályon túli lehetőségének a megnyílása és a testben élt életünk ilyen magas rangra emelkedése egyszerre jutott érvényre. Istennek és az embernek, a mennynek és a földnek, a teremtetlennek és a teremtettnek ez az egysége, ami azelőtt csak Jézus lényében volt jelen, innentől kezdve Jézus követőié is. Jézus mennybemenetele az anyagon túli, a szabadon szárnyaló és az Istennel egyesülő természetünket is táplálja, és a teremtményi, az anyagi és a véges létezésünket is igenli. Számára a távolság közelség. Számára az emberi test is a dicsőség hordozója.
Mindez nem csak egy távoli cél. Ha a megbékélés még nem is teljesedett ki bennünk, de már folyamatban van. A Lélek készségesen segít minket, hogy Isten közelségének megtapasztalását keressük és kérjük, akkor is, amikor a külső elvárások és a ránk nehezedő nyomások, és belső félelmeink és szorongásaink ellenünk dolgoznak. A Lélek segít meglátnunk, hogy valóban eggyé válunk Jézussal is és egymással is.
„Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért.” (Róm 8,26-27.)
Jézus a Lélek által bennünk él, hogy velünk eggyé legyen. „Őáltala és Őbenne” mi is egyek lehetünk: Vele is, egymással is és önmagunkkal is.