E sorok közvetlen apropóját Geoffrey Bernard Williams „A hűség útja” című kötete adta. A kanadai szerzőről, akit ismerősei világszerte csak Montynak hívnak, sok elismerő szót hallottam már, így könyvét nagy várakozással vettem kézbe. De még öt oldalt sem olvastam el belőle, amikor azt éreztem: most nem olvasnom kellene, sokkal inkább annak van itt az ideje, hogy írjak. Hogy kifejezzem azt a régi, de papírra még sosem vetett meggyőződésemet, hogy az ember elismerés utáni sóvárgása mögött spirituális keresés áll. Az íráshoz a kezdőlökést Monty elismeréselméletre („Recognition theory”) tett hivatkozása adta meg.
Egy elismeréskeresés története
Már kisfiú koromból ismerős, hogy ha valami felé vonzódunk vagy valamivel szemben taszítást érzünk, akkor többnyire az elismerés iránti vágy mozgat bennünket. Családunkban a dicséretet és az elismerést szűken mérték, ráadásul korán árva lettem. Így aztán saját bőrömön hamar megtanultam, hogy milyen fontos is lenne az ember életében az elismerés.
Annak az ismerete, hogy mások felénk irányuló elfogadása vagy annak hiánya milyen erősen visszahat arra, hogy magunkat mennyire tartjuk értékesnek, 19 évesen tűnt fel előttem először pozitív fényben. Ekkor találkoztam először az élő Istennel, úgy, ahogy azelőtt sosem; akkor lettem hívő keresztény. A felismerés, hogy a mindenség kigondolója, teremtője és fenntartója felém fordul és engem szeret, mélyen megdöbbentett. Elemi erőket szabadított fel bennem.
Lelkiségtörténeti tanulmányaim során csodálkoztam rá, hogy vannak, akik számára a vágy nem egy sajgó seb, nem egyszerűen egy elrontott vagy meg nem valósult dolog hiányának pótlására tett kísérlet, hanem pozitív értékkel bír. Szent Ágostonnál olyan bátorsággal szembesültem, amilyennel azelőtt nem. Ő saját szívét vizsgálja, és abban tesz felfedezéseket. Közel 40 éves, amikor a Vallomásokban így ír: „Hadd ismerjelek meg ismerőm, amint ismert vagyok én is!” Miközben magam nem vagyok Szent Ágoston, azt azért rögtön tudtam: abban, hogy vágyom arra, hogy valaki ismerjen, hasonlítok hozzá.
Az, hogy a hitelesítés és az igazolás utáni törekvésünk egészen alapvető szinten határoz meg minket, csak az ötvenes éveimben fogalmazódott meg bennem. Igaz, a gondolat ismerős volt már korábbról (Szent Bernáttól, aki kifejezi, hogy az ember vágyai lehetnek Isten hívása, sőt, törekvése), de csak Dietrich Bonhoeffer hermeneutikájának kutatása vezetett el oda, hogy a fenti tételt megfogalmazzam.
Ahogy körülnézek, mindenfelé olyanokkal találkozom, akik maguk is az elismerésre vonatkozó kérdéseket vetnek fel:
- Kitől is vágyjuk úgy igazán az elismerést?
- Ki az, itt legbelül, akinek ez a vágy az elismerésére irányul?
- Vajon a törekvés legitim? Vagy talán csupán a féktelen és kozmikus méretűvé pöffeszkedő egónk megnyilvánulásáról van szó?
- Egészséges azt várni, hogy valaki legbelül ismerjen, és jól ismerjen, sőt, elismerjen?
Isten az, aki igazol
Megpróbálom röviden kifejteni a vágyakról szóló teológiát, illetve az ahhoz illő spiritualitást. Ahogy azt én ismerem.
Lényünk, úgy vélem, kétrétegű. A külső réteg az, amit az emberek tudnak rólam. Legalábbis legtöbben. Szeretném, hogy azt fogadják el rólam valóságnak, aki igazán vagyok, legbelül, még akkor is, ha ezt ők nem látják (legtöbbször én magam sem). Amikor mások végső valóságom szerint fogadnak be, azon énemet igenlik, aki legbelül vagyok, amire Ádámban Isten a teremtéskor azt mondta, „jó”, akkor életemben úgy értelmi, érzelmi, mint fizikai téren az szabadul fel, aki igazán vagyok.
Az emberek rám gyakorolt hatásának pozitív oldala nyilvánvaló. Ki ne ismerné, hogy amikor elismernek, a bennünk lévő lehetőségek kibomlanak, mint a tavaszi rügyek, és kivirágoznak, mint a cseresznye virága? De mások hatásának van árnyoldala is, amikor az függőségek formájában érvényesül bennem. Ez történik akkor, amikor úgy érzem, hogy bizonyos személyek, tettek vagy szerek nélkül nem tudok létezni.
Lényünk belsőbb rétege Isten bennünk végzett munkájával kapcsolatos.
A megismerés és az elismerés iránti törekvéseinkben a lényünk felszíni rétegeiben meghúzódó vágyak alatt – vagy mellett – alapvetőbb vágyak is élnek bennünk. Ahogy belső lényünk megismerésére és elismerésére irányuló vágyunk mélyebb rétegei felé fordulunk, ráérzünk arra, hogy a Végső valóság megjelenéséhez szeretnénk eljutni. A dolgok belső értelmét keressük az alkotás megannyi formájában, a társas kapcsolatok elmélyítésére való törekvésben vagy az önbecsülésünkben.
Az a valaki pedig, aki arra vágyik, hogy bennünk kibontakozzon, belülről kifelé hatva éljen, aki hiteles és igaz, Krisztus maga. A keresztény teológia szerint az Ő követői Krisztusban új teremtéssé lettek. Pál apostol szavával: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Krisztus tehát – az Isten teljessége, aki megjelent testben, aki meghalt, feltámadott és a mennybe ment – az, aki arra vár, hogy bennem megnyilvánuljon. Ahogy minden követőjében. Minden valóságélmény közepében a megjelenőfélben lévő Krisztus áll; akár Jézus személyéhez kötjük, akár nem. A spirituális keresés a „Krisztus-valóság” keresése.
A Krisztus-valóság kifejezés Bonhoeffertől származik. Ezzel Bonhoeffer arra a valóságra utal, amely Krisztusból fakad, hozzá vezet és őt jeleníti meg. Bonhoeffer élete és irodalmi munkássága példázza, hogy lehetséges úgy élni, hogy a legkülönfélébb élethelyzetekben és területeken, következetesen és hosszú távon ezt a Krisztus-valóságot keressük. Krisztus megnyilvánulását. Akár a történelem értelmezésében, az etikában, a szenvedés gyötrelmeiben, a közösség építésében vagy a Szentírás olvasásában és magyarázatában. Valóságkeresésünk attól lesz keresztény, ha annak mércéjéül és célpontjául a názáreti Jézust, a Krisztust tesszük. Azt, aki Betlehemben megszületett, és akit az apostoli hitvallás értelmében úgy vallunk meg, mint Úrt és Krisztust. Ha életünkben mindenben Őt keressük, az Ő megjelenését.
Elismerés utáni vágyunk irányulhat csupán arra, hogy minket úgy ismerjenek el és igazoljanak, ahogy vagyunk – ez tehát a felszíni réteg. De az az elemi és erőteljes vágy, amely a felszínen az emberek és a teremtett világ tagjaira irányul, mélyebbről fakad, mint az egónk. Az isteni én, vagy ahogy Pál apostol nevezi, az „új ember” megtalálása és kifejezése iránti vonzalom az Isten Lelkéből jön. Ennek érvényesülésére a Lélek hív. A mi válaszunkhoz erre a hívásra pedig szükség van az elhatározásunkra, az elszántságunkra, az odaadásunkra és az áldozatvállalásunkra; Jézus követésének nagy az ára. Ahogy Jézus maga figyelmeztet, aki őt akarja követni, vegye föl az ő keresztjét, minden nap. A belsőnkből fakadó élet megjelenítésére irányuló törekvés tehát kétféle szinten szemlélhető.
Miként álljunk hát azon vágyunkhoz, hogy minket valaki elismerjen?
Azon vágyunk tekintetében, ami arra irányul, hogy bennünk valami, illetve valaki, elismertessék, úgy vélem, helyes így imádkoznunk: