Vigaszt találni és még többet

„Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.
Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.
Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.
Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.”
(Zsolt 103,10-13)

A húsvéti ünnepkörben nagyon sokat „jártam” gondolatban” az erdőt és a tágas réteket zarándoktársaimmal és minden testvéremmel a Krisztusban! Felértékelődtek a szeretetkapcsolataim, kerestem a lelki beszélgetéseket, bátorítást és vigaszt reméltem tőlük, olyat megerősítést, amit a lélekben épp erősebb nyújthat az erőtlennek. Az idei nagyhéten mélyen átéltem a szenvedéstörténetet. Migrénem a frontoktól, meg ettől az egész pandémiától elevenné tette kiszolgáltatottságom érzetét. Két nap fel sem tudtam kelni. Állapotom jó termőtalaja volt a lángra lobbanó haragnak,, amelyben a pandémiát kiáltottam ki az emberiséget sújtó támadás főbűnöseként! Dühös önámításom és tagadásom, mintha helyet cserélt volna esendőségemmel és Istenre szorultságommal, és egy ideig elfedte előttem ezek valóságát. De a nagyhét titkaiban lelepleződött bennem az önámítás mestere, a pandémia jelensége mögött megláttam, én magam vagyok a bűnös és megváltásra szoruló hiánylény. Többé nem volt rejtve előttem az Isten nélküli ember bűnének fájdalma, a megváltásra utaltságom és saját húsvétom nagypénteke. Visszatekintve nagyhetem mélységeire, utólag láthatom meg benne a feltámadott Krisztussal való találkozás korpuszát. A nagypénteki fájdalom egész egzisztenciát átjáró és megtisztító irgalmát, amely függőlegesen átmetszve az emberit, mintegy beoltja az új életet a Krisztusban megújult szívbe. Szívünk „önámítással megpakolt polcai” ebben az irgalomban rendeződhetnek át Vasárnapra, hogy egészen Istené lehessünk …

Ez a gyógyulást hozó átrendeződés a „belső szobában” kezdődik őszinte önátadással és önfeltárással, mert egyedül Isten képes leleplezni bennünk önámításainkat és elkerülő magatartásunkat a nehézség, a kudarc idején. Fájdalmas szembenéznünk azzal, amiben aktuálisan vagyunk és azzal, akik vagyunk…, de mennyivel fontosabb ennél Isten válasza, és az, hogy ha Ő kérdez, meghallom-e vagy kitérő válaszokat adok. Isten erőt adó és látásmódot átalakító szeretete szükséges önámításaim leleplezéséhez. Sokat segít ebben a Krisztusban megélt közösségünk és egységünk: az egy egyház ereje.

Sieger Köder

Most, hogy újra a találkozás „pezsgő” légkörébe kapcsolódunk vissza mi is és gyermekeink is, eltöprengtem, micsoda kiváltság, hogy a keresztyén közösségben vagy a hittanórán valójában nemcsak egymással találkozunk, hanem az Istennel találkozásban tanulunk, épülünk, rendeződünk, az Ő örömében és irgalmas szeretetében részesülünk. Ez az istentisztelet, a hittanóra többlete: az Isten jelenléte, a vele való kapcsolat, a folyamatos felismerések lehetősége Isten és ember között.

Jézus az élő víz folyamait kínálta a samáriai asszonynak, aki e találkozásban hitet, gyógyulást, megújult életet kapott. Sőt, visszament a falujába, és mások is hittek a szavára. Egy asszony szavára. Jézus nemcsak szóba állt vele, hanem be is kapcsolta őt a Krisztus hívők és róla bizonyságot tevők körébe, akik másoknak viszik a jó hírt. Ami az Istennel való találkozásban, a belső szobában történik bennünk, túlcsordul mások felé és közösséget formál.  

Egy negyedikes tanítványom minap a hittanórán olyan meggyőző erővel és szeretettel a szemében mesélte, hogy képzeljem el, a barátnőjét meg fogják keresztelni, mintha ezzel bartánője iránti mély vágya teljesült volna … Egy kislány hitbéli bizonyosságán és ebből fakadó elkötelezettségén keresztül Isten másokat szólít és hív keresztségre. A gyermeki, tiszta és őszinte hit hat, az élet Urába vetett bizalom tanúságtétele valódi. Nemcsak a barátnőt érintette meg, hanem engem, a felnőttet is. Ugyanaz történik ma is, mint Jézus és a samáriai asszony találkozása nyomán, vagy mint az első pünkösdkor. Valaki bizonyságára válaszként sokan megtérnek. Megdöbbentő. Nem véletlen, hogy Jézus példaként állítja tanítványai elé a gyermekeket. Rajtuk és bennük láthatjuk meg legtisztábban Isten áldását, a hit minden kétség nélküli bizonyosságát. Az ő tiszta és eleven erejű hitük mentes mindattól, amit a kamaszkor és a felnőtté válás hoz magával, amikor a kamaszban szinte minden megkérdőjeleződik, a felnőtt ember pedig az élet mindennapi problémái mentén el-elbizonytalanodva örökösen eltávolodik az élet Urától. Mert „megtántorodnak a legkülönbek is” (Ézs 40,30). Húsvéti értetlenségemben és kétségeim között azt sejtettem meg, hogy el kell bizonytalanodnom ahhoz, hogy bizonyosságom lehessen! Ezekben az elbizonytalanodásokban kell valaki, aki odakísér minket az élet forrásához és segít meríteni a kútból. Mert az emberi csüggedésből csak annyira futja, mint az én dühöm a pandémiára, vagy Péter megoldása, aki Jézus kereszthalála után fogja magát, visszamegy halászni, és a többi tanítvány is követi őt (Jn 21,3). A megterheltség közepette eddig terjed az emberi erő és találékonyság Isten nélkül. Szükségünk van hát arra a megdöbbentő kegyelemre, amikor a Szentlélek, mint élő vizet felfakasztja bennünk az Istenbe vetett gyermeki bizalmat és a szorongattatás közepette is megújuló hitet.

Fotó: Varga-Kovács Mária

Jézus azt mondta tanítványainak, jobb lesz nekünk, ha ő elmegy (Jn 16,7), mert az első pünkösdkor érkező Szentlélek olyan erővel ruház fel bennünket, amit még csak sejteni sem vagyunk képesek. Nem ember feletti erőről szól, hanem az Isten valóságos, élő és ható erejéről, akkor és most, Aki képessé tesz egyszerű embereket, halászokat, de gyermekeket is arra, hogy a keresztyén egyház tanúi, építői legyenek. Mert megélik, megéljük, hogy az Istennel való kapcsolat olyan, hogy örömhírét nem lehet nem továbbadni.

„Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is,
akik távol vannak, akiket csak elhív magának
az Úr, a mi Istenünk.” (ApCsel 2,39)