A misztika tárgya az isteni valóság, mely mindenestől meghalad minket. Ezért a misztika érdemi megközelítéséhez bizonyos feltételeknek kell teljesülnie, melyek egyfelől gondolkodásmódunkhoz, másfelől személyes hozzáállásunkhoz köthetők. A keresztény misztikában nemcsak a helyes gondolkodásnak van nagy szerepe, hanem elengedhetetlen benne egy olyan lelkület ápolása is, ami a még meg nem ismert, sőt a meg nem ismerhető igenlésére szintén lehetőséget ad. Ez utóbbi nélkül beszélni a misztikáról olyan, mintha a héber karakterek ismerete nélkül akarnánk értekezni a héber nyelvről. A misztikát csak úgy közelíthetjük meg, ha elismerjük azt, Aki mérhetetlenül több és nagyobb nálunk. Ehhez pedig kész kell legyünk arra is, hogy komfortzónánk határait megközelítsük, sőt akár azokon túlra lépjünk.
Istenkeresésünkben elsáncolhatjuk magunkat szokásos emberi tapasztalataink és ismereteink mögé, de kereshetjük Istent úgy is, hogy megnyitjuk a bennünk lévő személyes teret Előtte, akit teljeséggel felfogni sosem leszünk képesek. Ezzel az írással az a célom, hogy az olvasót az utóbbira invitáljam, hogy az itt leírtak által is az Isten felé nyílást bátorítsam. Arra törekszem, hogy ez az áttekintés olyan legyen, mint egy tárlatvezetés, melynek során figyelmesen, de ráérősen haladunk, meg-meg állva, eltűnődve, a bennünk ébredő érzéseknek is teret adva. Éppen ezért most eltekintek a bibliai, történelmi és kortárs források jelölésétől, amit egy tudományos tanulmányban nem tehetnék meg, de itt nem szeretném a hivatkozásokkal darabossá tenni az olvasást. A keresztény misztikához azzal a szándékkal közelítek, hogy a misztikusoktól tanulva Jézus Krisztust követhessük egyre teljesebben.
Mélyen tudatában vagyok annak, hogy nem mindenki viseltetik bizalommal a keresztény misztikusok iránt, és nem mindenki kész arra, hogy tőlük tanuljon. Sok hívő keresztényben erős fenntartás van a misztikával szemben, ezért inkább azokat a kereteket hangsúlyozzák, amelyekhez a Bibliát tiszteletben tartó embernek a misztika dolgában tartania kell magát. Nagyon ismerem ezt a mentalitást; méghozzá saját példámból, mert három évtizede magam is közéjük tartoztam. Szükségesnek látom ezért a misztikusokhoz szkeptikusan állók szempontjait is számba venni. Ezek tárgyalása azonban egy másik megközelítést, egy analitikusabb tanulmányt igényel (ennek egy rövid formája szintén megtalálható az Útitársak honlapján „Hét kérdés és hét állítás a keresztény – értsd krisztusi – miszitkáról az Újszövetség alapján” címmel), míg a mostani áttekintés azoknak szól, akik tanulni szeretnének a keresztény misztikusoktól, és ehhez tájékozódási pontokat keresnek. Jelen írásom fókuszában ezért az áll, hogy a misztika főbb hangsúlyainak áttekintése által az olvasót arra hívjam, hogy Istenhez fűződő viszonyára reflektáljon. Hiszen magának a keresztény misztikának is ez a fő célja: hogy az ember a szavak által jelzett, de azokon túli valóság felé ténylegesen odaforduljon.
Fogjunk hát bele!
Mítosztalanítás
A keresztény misztika felvetései a keresztény hit lényegéhez kapcsolódnak. Isten, aki az egész teremtett világ létének a forrása, és nekünk, keresztényeknek életünk belső világossága, a szemnek láthatatlan. Azt, Aki életet, erőt, tartást, reményt és hitet ad nekünk; azt, Akiben „megdicsőült örömmel” örvendezünk, se megfogni, se felfogni, se bármilyen kísérleti úton kimutatni nem tudjuk. Hitünk végső tárgyát, Istent, még annyira se tudjuk leírni, hogy azok, akik benne nem hisznek, legalább értsék, mit mulasztanak. Keresztény hitünk különös paradoxona ez, hogy Aki nekünk világosságot ad, az láthatatlan, a Tőle jövő erő, ami éltet, pedig egy sajátos kiszolgáltatottsággal jár.
Ezt a paradoxont sokan azzal intézik el, hogy Isten Jézusban már érinthetővé, láthatóvá és hallhatóvá tette magát, így Jézus óta Isten megfoghatatlansága többé már nem releváns kérdés. Aki Jézust követi, annak nem lehet kétsége élete fő irányait illetően. Jézus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz. Ez a győzelem, ami legyőzte a világot, a mi hitünk. A Jézusba vetett hitünk. Ez az evangélium. Én magam is így lettem hívő keresztény, Jézusban a testté lett Istenre ismertem. Mondtam is fűnek-fának, kollégiumi szobákban, előadótermekben, vagy kihallgatásokon, amikor az ateista vezetés el akart hallgattatni, hogy Jézus feltámadt, és egyszer mindenkit maga elé állít, minket is, Önt is, engem is hitünktől függetlenül. Nem hallgathatunk hát! Jézus életformáló erejénél ma sem ismerek többet vagy nagyobbat.
Isten létünkön túli valóságát figyelmen kívül hagyhatjuk, amíg Istenről és Jézus Krisztusról csak gondolkodunk vagy beszélünk. Ha viszont kapcsolódni szeretnénk Istenhez, mint személy a személyhez, akkor létfontosságú és halaszthatatlan a kérdés, hogy miként közelítsünk és hogyan kapcsolódjunk Ahhoz, Aki számunkra kikutathatatlan, és Valósága messze meghaladja létünk dimenzióit.
Jézus maga is misztérium: titok. Nem abban az értelemben titok, ahogy egy meglepetés-parti titok, amíg ki nem derül a nagy terv, vagy meg nem történik a találkozó. Jézus abban az értelemben titok, hogy lénye nem fér bele a mi értelmezési tartományunkba. Gondolatai nem a mi gondolataink, Lelke és könyörülete nagyobb, mint a miénk. Ő egyszerre Isten és ember, anélkül, hogy emberi volta az istenit vagy isteni volta az emberit a legkisebb mértékben is csorbítaná. Jézus nemcsak átmenetileg titok, hanem lényegénél fogva az; és számunkra örökké misztérium marad. Amikor az ember arra vágyik, hogy Jézusban maradjon, vele bensőséges módon éljen, akkor sürgető a kérdés, hogy véges teremtményként miként viszonyuljon és viszonyulhat a végtelen Teremtőhöz, aki Krisztusban megtestesült.
Itt jön segítségünkre a keresztény misztika – ez a sokunk számára nem kis idegenkedéssel fogadott megközelítésmód. A keresztény misztika az Istennel élt kapcsolatunk bensőséges dinamikája tekintetében aranybánya. Páratlan értékű példatár, amelyben a szerető Isten és az Őt befogadó emberek meghitt találkozásait gyűjtötték össze a maguk sokszínűségében (az így egybegyűjtött mozgalmak és egyének összességét nevezzük keresztény miszticizmusnak). Épp ebből a sokszínűségből, a számos kor, kutúra és teológiai megközelítés megannyi vonásának és hangsúlyának összhangzatából ered a keresztény misztika egyik fő kihívása: helyes megítéléséhez (csakúgy, mint minden más évszázadokon átívelő jelenség esetében) elengedhetetlen a lényeghez való visszatérés. Az arany nem adja olcsón magát. A keresztény misztikát érdemben csakis lényegének fényében közelíthetjük meg. És mi ez a lényeg? Jézus Krisztus megnyilvánulása bennünk és köztünk. A keresztény misztika értékét nem valamiféle lelki elitizmus, a rendkívüliség, az ezoterika, a New Age vagy az irracionalizmus adja. Ezek mind olyanok, mint a gyommagok vagy a pelyvalevelek a gabonaszemek között. A lényeg a tiszta mag. Ezért van szükség a keresztény misztika mítosztalanítására, hogy mint a gabonát megtisztítsuk mind attól, ami gyom csupán vagy pelyva.
1. A keresztény misztika, mint gyógyszer
Életünk értelmünkön túli dimenziójához sokan úgy állnak hozzá, hogy a keresztény hit fel nem fogható elemeit hagyjuk a periférián, inkább azzal foglalkozzunk, arról tanítsunk és tanuljunk, illetve annak alapján higgyünk, cselekedjünk és érezzünk, amit értünk. Isten azért adott értelmet az embernek, hogy használja azt. Ez a megközelítés arra a nagyon is fontos igazságra épít, hogy az ésszerű gondolkodás és a megfontolt cselekvés a felelős élet alapja. Csakhogy a ráció helyénvaló használata helyett van, hogy a ráció bálványozása történik inkább. Az egyházban a kettő keveredésének komoly hagyománya van. Az egyház számos mozgalmában mára normaértékű lett az a törekvés, hogy mindent az ész kategóriáiba szorítsunk be: eszmerendszerekbe, ideológiákba és dogmatikai tételekbe. Ez a szemléletmód a keresztény hitbe főként a 12-13. századi skolasztika és a 18-19 századi felvilágosodás eredményeképp terjedt el. E mozgalmak hatására a 21. században mi magunk is hajlamosak vagyunk ilyen alapfeltételezésből megközelíteni a hitet. Tanáraink kicsi korunktól fogva arra oktatnak, hogy a valóságot desztilláljuk gondolatokra. De van ennek egy sajátos vesztesége, a valóság egy jelentős része kiszorul a látóterünkből. A racionalizmus szűk világában az emberi lélek is lezsugorodik, eltorzul, és túl sokat veszít Isten felé forduló mivoltából.
A keresztény misztika az értelmezésekre és a definíciókra korlátozott törekvések helyett az emberi lelket megnyílásra és kitárulkozásra hívja. Isten fel nem fogható valóságát is igenli, méghozzá tudatosan és következetesen (nemcsak elvi szinten, dogmatikailag, hanem a gyakorlatban, a lelkületben is), és teszi ezt azért, hogy az emberi lélek Istennel találkozhasson. A keresztény misztika azt a bibliai hívást hangosítja ki, hogy „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad értelmére támaszkodj!” (Pld 3,5.) Hiszen Salamonnal együtt Isten maga hív minden istenfélő embert, hogy Isten mindenhol jelenlévő és mindig aktív lényét komolyan vegye, még saját érveinél is komolyabban.
A keresztény misztika a gondolatokba zártság gyógyszere. A ráció mögé nézés igenlése.
Az értelem, a szív megnyitása az istenkeresésben.
2. A keresztény misztika középpontja: Krisztus
Miközben elismerjük, hogy Isten lénye és terve meghaladja az elménket, és hogy Istennek senki sem lehet tanácsadója, Isten mindenkitől és mindenki felé szabad; krisztushívő emberekként azt is tudjuk, hogy a keresztény misztika nem valami alaktalan spiritualitás. Az, hogy hitünk tárgyát értelmünk nem tudja birtokba venni, nem azt jelenti, hogy hitünk útiránya lenne kétséges. A keresztény spiritualitásban van egy erős egyértelműség, ami Jézus Krisztus személyében összpontosul, hisz benne gyökerezik, abban a Jézusban, aki teljesen Isten és teljesen ember.
Aki az isteni valóság megismerhetetlenségét a felelős cselekvés elkerülésére használja, az a keresztény misztikusok szemében csak ürügyet keres arra, hogy az élő Istent kikerülje, akinek teljessége az ember Jézusban jelent meg. A legnagyobb keresztény misztikusok számára nagyon fontos volt Jézus embersége, aki egyértelműen arra hívta követőit, hogy egymást szeressék, még egymás fizikai szükségeit is különbnek tartva sajátjukénál. A keresztény misztika középpontjában nem (isten)élmények állnak, hanem Jézus Krisztus személye.
Az a harmonikus kapcsolat, ami Isten és az ember közt megvalósulhat, először Jézusban öltött formát. Az Isten és az ember találkozásának központi színpada a Názáreti Jézus Krisztus. A teremtett világ minden tagja a Krisztusban megvalósult egység által élheti meg az Istennel való egységet. Az egyház hivatása Krisztus önmagát szétosztó lényének a képviselete, hogy Krisztus az emberek között újra megtestesüljön, hogy követői Krisztus kezei és lábai legyenek a világban. Jézus Krisztus, aki egyszerre Mária fia és Isten fia, saját lényében hozta el a megbékélést, és hozza el újra ma is. Az evangélium Krisztus lényének kiáradása.
A keresztény misztika végső hivatását akkor tölti be, amikor Jézus Krisztus az Atyával való közösségébe vezeti be a tanítványait. Aki Krisztust követi, az Krisztus által abban a közösségben is részesül, amiben Jézusnak van része: az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségében.
A keresztény misztika fókusza a krisztológia: a Krisztusról szóló tanítás.
3. A keresztény misztika, mint a Lélek cselekvése
A Szentlélek az az isteni személy, aki az Isten és az ember közötti kapcsolatot formálja. A keresztény misztikában a Szentlélek-Istentől fakadó kegyelem az, ami számít. A keresztény misztika nyíltan elutasítja az ego gigantikus vállalkozásait, az önteltség uralomra törekvését és az önmegváltás bárminemű formáját. A Szentlélek az, Aki a világot a bűn, az igazság és az ítélet tekintetében meggyőzi. A Szentlélek készíti fel az embereket, hogy Jézusba vessék bizalmukat, hogy Jézust kövessék és vele eggyé váljanak.
A Szentlélek ma éppoly valóságosan van jelen, mint ahogy Jézus volt az első században. De Jézusnak a Lélekről szóló tanítása értelmében azt is tudhatjuk, hogy Isten a hívők életében a Lélek által ma még nagyobb erővel van jelen, mint amikor Jézus itt élt köztünk a földön. A Lélek, mint a „mellé hívott” (para-kaleo), ma úgy kísér minket, ahogy a felhő és a tűzoszlop vezette Izraelt, de ennél még többet is tesz, az őt befogadó emberekbe lakozást vesz, sőt otthon van bennük. Kis Teréz szavával élve, Isten közelebb van hozzánk, mint saját lelkünk! A Lélek az, Aki arra indítja az embert, hogy saját döntése alapján Istennek átadva magát belülről kifelé változzon, hogy vallhassa és élhesse, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.
A keresztény misztika folyamata a pneumatológia – a Szentlélekről szóló tanítás – része.
4. A keresztény misztika hivatása: az Istennel eggyé válás szolgálata
Bár Jézus főpapi imája az Atyához szólt, és mi ebbe az imába úgymond csak oldalról hallgatunk bele, mégis joggal tekinthetünk rá úgy, mint Jézus végrendeletére. Amikor Jézus azért könyörög „hogy minnyájan egyek legyenek, Atyám, mint te én bennem, és én te benned, ők pedig mi bennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”, a tanítványoknak egy életre szóló programot ad. Jézus arra hívta és hívja ma is a tanítványait, hogy a Lélek által egyek legyenek egymással is és Istennel is; ahogy Jézus egy volt az Atyával. A tanítvány életében minden gondolat, döntés, tett és ima ezt az egyesülést szolgálja, legalábbis akkor, ha a tanítvány valóban úgy tesz, mint aki Jézus követi. A krisztuskövetés végső célja: azt akarni, amit Isten akar, úgy szeretni, mint Isten szeret, úgy törődni másokkal, mint Isten törődik velük, azaz úgy élni, mint Jézus élt és úgy lenni eggyé Istennel, mint ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus egy volt az Atyával.
A keresztény misztika hivatása az, hogy erre a végcélra emlékeztessen és ebbe az irányba vezessen: a Jézus Krisztushoz való hasonlóságra és Isten akaratának a megvalósulására. A keresztény misztika mindenkori feladata az, hogy ezt tegye – akkor is, ha ez a feladat meghaladja értelmünket, és nem értjük miként válhatunk eggyé Istennel. A fő kihívás nem is az elménknek, hanem az akaratunknak szól. Ez a keresztény misztika botránya. Jézus „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod” imádságának a beteljesülése nem kevesebb, mint az akaratunk átalakulása. Ez a keresztény misztika célja – de gondoljuk meg, tulajdonképpen ez egész keresztény hitünk célja is. Akaratunk krisztusivá válásához túl kell lépjünk önmagunkon és át kell adjuk önmagunk uralmát Istennek, hogy az Ő úr-sága (országa) és akarata valósuljon meg bennünk és köztünk.
E cél megközelítése egyetlen egy mércével mérhető: a szeretettel, a jézusi szeretettel.
5. A keresztény misztika, mint közreműködés
Istent, akihez tartozunk, megragadni csak annyira tudjuk, mint a száraz homokot, mely, amikor felmarkoljuk és megpróbáljuk a kezünkben tartani, kifolyik az ujjaink között. Mégis kitartóan ragaszkodunk Istenhez, és ez is a dolgunk; hisz aki az eke szarvára veti a kezét, ne nézzen vissza. Miként legyünk hát kitartóak, elkötelezettek és hűségesek egy olyan Isten felé, akit megfogni és megtartani nincs hatalmunkban? Ezt a kérdést (amit a bevezetőben is felvetettünk) sok évszázadon át sokféleképpen feltették a misztikusok, és többféle választ is adtak rá, olyanokat, amelyek minket is segíthetnek.
Krisztus úgy lett a mindenség Királya, hogy miközben Istenhez hű maradt, kiszolgáltatta magát az embernek. Isten azóta is újra és újra kiszolgáltatja magát az embernek, teret adva nekünk, hogy eldöntsük, közreműködünk-e vele, mikor és mennyire. Az isteni életben való részesedésben sok múlik azon, hogy a konkrét élethelyzetekben Jézust követjük-e, hogy úgy teszünk-e és olyan szívvel, ahogy Jézus tett. Isten meglepően nagy mértékben hagyatkozik az emberre. Arra hív, hogy Krisztus szenvedését és halálát éljük át, mintegy mellé társulva, hogy aztán vele együtt támadjunk fel. De a választ ránk bízza. Ez az ember felelőssége.
Az Istennel való együttműködés vagy közreműködés bibliai útja az, hogy úgy kapcsolódjunk az Atyához, ahogy Jézus tette. Jézus válasza – a megtestesülésben, a szolgálatban és a kereszten – mindvégig az engedelmesség és a hódolat volt. A keresztény misztika meghatározó alakjai – akik közül többen az egyház tanítói (doktorai) címet is megkapták a haláluk után (e cím azt jelenti, hogy tanításukat az egyetemes egyházra érvényesnek ismerték el) – az alázat és az önátadás állapotát több esetben az „ek-statis” kifejezéssel írták le. Ez a modern ember számára furcsának tűnhet, mert ebből ered az extázis kifejezés, amiről ma legtöbben úgy tartjuk, hogy valamilyen önkívületi állapot, amihez egy rendkívüli tudatállapot társul. A görög nyelvben azonban, és a keresztény misztikusok ebből az értelmezésből merítettek, az extázis azt jelenti: önmagán kívül állás. Ezzel a kifejezéssel arra utalnak, hogy az új ember, a Krisztus által teremtett új teremtés új középpontot kap. Krisztus lesz a középpontja. Többé nem az ego-ból él, hanem az óemberét elhagyja és azon kívül él: Krisztusban.
Az isteni valóság megismerésének keresztény útja (episztemológiája) tehát a hódolattal teli és cselekedni kész önátadás – ami egyben önelhagyás. Míg a birtokolni, irányítani és minden áron érteni akaró elme a Jézushoz és az Istenhez kapcsolódást gátolja; Jézus azt ígéri, hogy aki őt szereti, annak szívesen kijelenti magát, és aki elhagyja életét Jézusért, megtalálja azt.
A keresztény misztika erre a dinamikára emlékeztet: hogy az Istennel élt közösségben
a közreműködés módja az önátadás.
6. A keresztény misztika, mint közösségépítés
Sokan úgy gondolnak a keresztény misztikusokra, mint a köldöknézegetők táborára. Ez a nézet is revízióra szorul: mítosztalanításra. A krisztus-misztikától semmi sem áll távolabb, mint a privátszféra, a nárcizmus és a wellness kultúra. A nagy keresztény misztikusok elsősorban keresztények voltak, és csak másodsorban voltak misztikusok. Ezt azt jelenti, hogy számukra a mérce a krisztusi szeretet volt, amelynek szerves része a közösség igenlése. A keresztény misztika képviselői az első másfél évezredben egyáltalán nem bátorították egymást arra, hogy saját istentapasztalatukról beszéljenek, hiszen tudták, hogy a lelki élmények említése milyen könnyen vezet gőghöz. Számos mozgalomban (pl. a sivatagi atyák és anyák között) egyenesen tiltották a lelki élményekről beszélést. A jó fát gyümölcseiről ismerik meg. Ez volt a nézetük. A 16. századtól kezdődött csak el az a gyakorlat, hogy a hívők egyes szám első személyben is beszéltek Krisztussal megélt kapcsolatukról. Előtte ez nem volt gyakorlat. De a mérce továbbra is és nagyon egyértelműen e megélés közösségi hatása maradt, azaz a krisztusi szeretet túlcsordulása mások felé.
Akinek az életében Krisztus megjelenik, az egy közösségben találja magát. Akarva-akaratlan egy közösséget szolgál. Egy olyan közösséget, amely túl megy a felekezeti, a történelmi és a földrajzi határokon. A Krisztus-élet kapott élet, nem egy általunk konstruált élet, hanem Jézus Krisztus megváltása által a Szentlélek erejében az Atyától kapott élet, ami eredendően közösségi. Mivel a Szentháromság maga közösség, nincs olyan, hogy közösség nélküli kereszténység. A keresztény közösség sosem egy emberek által összerakott képződmény, hanem mindig a krisztusi lét kiáradásának része. Ez még akkor is igaz, amikor az ember elvonul, hogy figyelmét kizárólag Istenre fordítsa. Aki Krisztusnak, a fejnek veti alá magát, az a test többi részeivel is szoros kapcsolatba kerül.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Valami olyasmit, hogy aki Krisztus vérkeringéséhez tartozik, annak fáj az, ami a másiknak fáj és örömet okoz, ami a másiknak örömet okoz. Amit a másik tag hordoz, azt ő is hordozza. Krisztussal együtt hordozzuk a másik ember terhét, Krisztussal együtt bocsátjuk meg a másik ember vétkeit. Ahogy János apostol érvel, nincs olyan, hogy valaki szereti a szülőt, de nem szereti azokat, akik tőle születtek. Istenkapcsolatunk kiemel minket abból az elszigeteltségből, amelyben magunkat oszthatatlan (in-dividuum) egységként kezeljük. Aki „Krisztusban” él, nem magának él, aki Krisztusban él az másé: Istené. Aki pedig Istené, az azokkal is egy, akikkel egy az Isten.
A keresztény misztika, ahogy Wilfrid Stinissen mondja, deprivatizál.
7. A keresztény misztika és az egyetemes szolidaritás
A keresztény misztika nemcsak azokhoz kapcsol, akikkel közös a hitünk, hanem azokhoz is, akikkel nem az. Aki Jézusban hisz, az léte mélyén akarva akaratlan minden emberrel rokonságot fedezhet fel. Egy olyan egyetemességet, mely minden emberhez hozzákapcsol. Miként lehet ez?
Jézus mások elfogadására hívó szava nehéz kérdéseket vet fel a kiszámítható rendszereket kedvelő elménk számára. Mások szeretete időnként azt kívánja, hogy álljunk ki az igazságosság mellett és az erőszakkal szemben. Ahogy templomi kufárok látványa haragra indította Jézust, úgy lehetséges ma is, hogy az Istent kereső emberek szükségeivel való visszaélés egyes formái haragra indítják Jézus követőit. Jézus követésével nem egyeztehető össze az a fajta pacifizmus, ami szövetséget köt a gonoszsággal. Amikor a szolidaritást igeneljük, kulcskérdés, hogy azt ne gyávaságból tegyük, hanem szeretetből.
Bármennyire is jogos az a törekvésünk, hogy a hamisságot ne nevezzük igazságnak, és az igazságot ne nevezzük hamisságnak, ez sosem jogosít fel minket arra, hogy megfeledkezzünk arról vagy eltakarjuk azt, ami Isten országában szintén egyértelmű: Isten minket mások terheinek hordozására hív. Metron szavával élve, a keresztény misztika útja annak tudatosulása, hogy egyikünk sem sziget. Jézus Krisztusban sorsközösségbe kerülünk mindazokkal, akik sorsában Jézus osztozik. Krisztus szeretetének bennünk történő érvényesülése azt kívánja tőlünk, hogy mi is úgy szeressünk, ahogy ő szeret. Nem viselkedhetünk úgy azokkal, akik felé az isteni békéltetés árad, mintha nem lenne hozzájuk közünk.
A szeretet parancsa, melynek része az is, hogy még az ellenségeinket is szeressük, zavarba ejtő kihívás. De Jézust nem mi választottuk, ő választott minket. Vagy követjük Jézus útját, vagy elutasítjuk azt, de át nem alakíthatjuk. Ha Isten akaratát igeneljük, akkor a szeretet külső parancsa belsővé válik vagy kell váljon bennünk.
Miért van mégis, hogy egymást oly gyakran elutasítjuk nemzeti, családi vagy politikai hátterünk miatt? Nem abból a különös szokásunkból fakad ez, hogy míg magunkra nézve elismerjük, hogy kegyelemre szorulunk és arra támaszkodunk, addig másoktól azt várjuk, hogy előbb érdemeljék ki a szeretetet?
Jézus miért halt meg értünk már akkor, amikor még szólni sem tudtunk, hogy hiszünk-e bennne, mert még meg sem fogantunk? És miért ébredhetett fel bennünk a szeretet Isten felé, Jézus Krisztus Atyja iránt? Vajon azért, mert igazán akartuk és hittük Őt, és ezáltal szeretetére méltónak találtattunk? Vagy azért, mert elhívott és befogadott minket? Vajon velünk szemben az ítélet nyert vagy az irgalom? És hogy volt ez elődeinkkel, Izrael népével? Vajon miért engedte meg Isten Dávidnak, hogy ígéretének hordozója legyen? Annak a Dávidnak, aki csak utólag ébredt rá, hogy ő volt, aki a kiszolgáltatott emberen nem könyörült, hanem halálát okozta. Vagy amikor Jézus az utolsó vacsora közben felkelt, hogy megmossa tanítványai lábait, vajon melyiküktől kérdezte meg, hogy szeretsz-e engem? Egyiküktől sem. És melyiküknek mondta, hogy ha szeretsz, na jó, akkor emeld ide a lábadat? Egyiküknek se. Megkérdezte-e Pétertől, hogy hűséges lesz-e? Nem. Sőt Júdáshoz érve az ő lábát is megmosta, bár Jézus tudta, hogy Júdás el fogja árulni őt. Ezzel persze nem azt fejezte ki, hogy egyetért Júdással. Jézus egy pillanatra sem adja fel önazonosságát az Atyában. Jézus azért szolgál, hogy isteni életében részesíthessen. Ma is felveszi azok terheit, akik elvetik őt. Mi magunk is ezért lettünk hívőkké, mert Jézus megajándékozott minket kiérdemelhetetlen megváltó szeretetével. Legjobb tehát, ha úgy bánunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak.
Amikor Jézus élete bennünk és köztünk érvényesül, akkor nemcsak arra várunk, hogy valamikor a jövőben Isten egyszer befejezze mindenek egybeszerkesztését és Ő legyen majd minden mindenekben; hanem azt is igeneljük, hogy Isten ezt már elkezdte bennünk és általunk Jézusban. Isten kész arra, hogy minket is a béke követeivé tegyen. A kérdés az, vajon mi kész vagyunk-e rá?
A misztika mítosztalanítása mindannyiunk érdeke, mert a keresztény misztika támpontokat adhat nekünk ahhoz, hogy Jézus Krisztust közelebbről megismerjük és szorosabban követhessük, azt a Jézust, aki hitünk elkezdője és bevégzője, és aki maga a szeretet misztériuma.